A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Novák László: Kopjafák és fejfák

századvégi hatósági rendeletek, úgyszintén a XIX. század végi rendkívül gazdag fej faanyag viszonylag a sírjelölés ilyen módjának újabbkeletűségét támasztják alá, legalábbis, ami a tárgyi valóságukat illeti. A század eleji, de még a közelmúlt évtizedei is a fejfakultúra gazdagságát bizonyítják, a Székelyföldtől, a Kalotaszegen, Szilágyságon, Duna—Tisza közén át a Dunántúl különböző protestáns vidékeiig. A népnyelvi „fejéhez" „fűtűl való fa", „fejefa", „fejfa", „gombosfa" néven ismeri a sírra állított, egyszerűbb vagy díszesen faragott sírjeleket.

5 A kopjafa terminológia nem használatos, csupán a századvégi, század eleji — romantikus szemléletű — különböző feldolgozások használják következetesen a „kopjafa" sírj el értelemben.

6 Tekintettel arra, hogy a kopjafa nevet nem használta a magyarság sírj el megnevezésére, indokolatlan kopjafáról beszélni: ellenben a kopja, mint fegyver, a vitézség szimbóluma szorosan összefügg a temetéssel, közvetlenül a sírjelöléssel is, ami azonban nem jelenti a fejfának a kopjából való eredeztetését. A kopja, zászlós kopja, mint fegyver, lándzsa, dzsida a középkori harcmodor jellegzetes, nélkülözhetetlen eszköze volt. A lovas katonák félelmetes fegyverének számított, s egyben a vitézség szimbólumává is vált. E tekintetben nem csak a középkori harcias jelvényének tekinthető, hanem általában, régebbi időkbe visszatekintve, a lovas, lovas nomád népek harcias szimbólumának, amelyek a harcos, vagy a törzs egy tagjának halála esetén, mint a vitézség jelvénye került a sírhantra. E harcias pompa felfedezhető még a múlt században, a századforduló idején a különböző közép-ázsiai nomád népek temetkezési kultuszában, de megtalálható a középkori vitézi hagyományokban a magyarság körében is. A csatamezőn elesett harcos, később pedig a harci renden lévők temetési szokásaiban megtalálható a kopja, zászlós kopja. Ez azonban nem mint kifejezett sírj el jelenik meg, hanem a temetési ceremónia szerves részeként, hangsúlyozva a harcias, vitézi külsőségeket. Néhány példa felemlítése igen szemléletessé teszi az elmondottakat. Egy ismeretlen költő megénekelve a gyulai vitézek hőstetteit, így írt 1561-ben:

7 Magyar vitézeknek az ő holt testeket, Magyar módon szépen temették vala, Kópiákat fejekhez ásták vala. A harci fegyver, kopja tehát a sírhantba szúrva a dicsőség jelvényeként őrizte használójának hősiességét. E zászlós kopja, epitáfiumon is megjelent. Az 1568-ban elhunyt Báthory Andrást a Pozsony melletti Máriavölgy pálos templomában helyezték örök nyugalomra, s a sírkövén a Krisztus korpusz és Báthory-címer mellett egy vasvértezetbe öltözött, imádkozó vitézt is ábrázoltak, akinek vassisakja a lábánál helyezkedett el, s zászlós kopj áj a pedig a háta mögött, mint a vitézség szimbóluma állt a kereszténység jelképével, a kereszttel együtt.

8 5 Kós Károly, 1972.; Nóvák László, 1983. 6 Vö. Roediger Lajos, 1903.; Szinte Gábor, 1901, 1905. 7 Varjas Béla (szerk.), 1978. 824. 8 Nóvák László, 1980. 10. 204 ...