A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Németh Péter: Erdész Sándor hatvanéves

gazdálkodó emberek voltak. Apám végigküzdötte, -szenvedte az első világháborút, amelyet megúszott egy fejlövéssel és egy láblövéssel. De utána nem ment haza, csak látogatóba, és szolgált tovább. A katonaságtól a Vörösőrséghez, onnan a határőrséghez, aztán a határrendőrséghez került. Így születtem véletlenül Szobon, de nyírcsászári illetőséggel 1929. július 20-án. Több helyen laktunk. A II. világháború után kerültünk vissza Nyírcsászáriba. Ott apám mellett gazdálkodhattam, főleg a két évig tartó kényszerű „szünidő" alatt". A négy testvér között a harmadik, Erdész Sándor Szatmárnémetiben és Nyíregyházán folytatta középiskolai tanulmányait, s 1949-ben érettségizett a kereskedelmi középiskolában, a KEFÉ-ben. (Az iskola korábbi neve ugyanis Kereskedelmi Felsőiskola volt.) Az iskola akkori igazgatója dr. Merényi Oszkár irodalomtörténész, egyetemi magántanár, mégis a legnagyobb tisztelettel Kádár Tihamér magyar—francia szakos tanárra, osztályfőnökére emlékezik az ünnepelt, mert ő volt az, aki a bölcsészkarra, néprajz szakra irányította. („Csak most döbbenek rá, mi lett volna azzal a tsz-szel, amelyikhez — szakképzettségem szerint — könyvelőnek kineveznek?)". A budapesti egyetemre irodalom—politikai gazdaságtan szakosnak vették fel, harmadik szakként választotta a néprajzot. „De miért?" — teszi fel önmagának a kérdést Erdész Sándor. „Nem tudok mást mondani, ez a véremben volt. Szerettem a nótákat, szerettem táncolni, én is megtanultam citerázni, furulyázni. Jól esik emlékezni arra, hogy 1948-ban, az első országos néptáncversenyen, Gyulán, furulyával népzenésze voltam két nyíregyházi együttesnek (Kertészeti Középiskola, Kálvineum tanítónőképző, mindkettőnek Szóllásné volt a vezetője). Az egyetemi táncegyüttesnek viszont citerása voltam. Még egy emlékem ide tartozik: a NÉKOSZ-ban (Nyíregyháza, Béla utca, 1948. december) az igazgatónk, Juhász Feri bácsi összeíratta velünk, hogy ki milyen népdalokat tud. Akkor 320-at tudtam. Nem hitték el addig, amíg be nem bizonyítottam. (Fejből most ezret vállalnék, háromezer versszakkal.) De nemcsak a népzenét kedveltem, hanem a népmeséket, mai szóval a folklór minden műfaját, és mindent összeolvastam, ami a Kalevaláról, az ősi magyar sámánizmusról szólt. Diák fejjel ez érdekelt. De honnan tudhattam volna, hpgy ösztönös érdeklődésem a néprajzhoz, a néprajz pedig a muzeológia szakhoz tartozik. Amikor a harmadik szakon megismertek (Dégh Linda, Katona Imre, Vajda László), javasolták, hogy változtassak szakot. Ez elég simán ment, úgyhogy a második félév kezdetétől már muzeológia szakos voltam. Akkoriban két évig az egész évfolyam (17 fő) régész—művészettörténész—néprajz szakos volt, s bár az államvizsgáig együtt maradtunk, a harmadik évben már szakosodtunk, s a néprajz szakon, beleértve az egyetemes néprajz spec, kollégiumot is, hatan maradtunk (Boglár Lajos, Erdész Sándor, Fülöp Katalin, Hoffmann Tamás, Ladvenicza Ilona, Tőkei Ferenc). A muzeológus szakról kizárólag csak jó emlékeim maradtak!" Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tett államvizsga után, 1953 júliusában szerezte meg a néprajz szakos „okleveles muzeológus" képesítést Erdész Sándor. „Az egyetemen a folklorista jelölt karrieremet nem annyira az érdeklődési körömnek, mint inkább a nyíregyházi érettségimnek köszönhettem. Nyaranként ugyanis tanulmányi kirándulásokra, gyűjtőutakra mentünk professzoraink vezetésével. Volt úgy, hogy a debreceni10