A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 18-20. - 1975-1977 (Nyíregyháza, 1983)
Janó Ákos: A fonó Szatmárban I.
Ha egyiktől sem fogott tüzet a lány bábuja, azt jelentette, egyik legény sem szereti a lányt 18 . A lányok fonás közben apró csepűgombolyagot csináltak, azt meggyújtották, s feldobták. Ha a szösz röptében lobot vetve elégett, az arra mutatott, hogy még az évben férjhez megy a lány, akinek a sorsát ilyen módon tudakolták. Ha a szösz égve hullt le, nem számíthatott a lány korai esküvőre 19 . Fából két ember alakú, arasznyi hosszú bábut faragtak, azokat bebugyolálták szösszel, majd az asztalon egymással szembeállítva, meggyújtották. Egyik bábu a fonóban lévő egyik lányt, másik az egyik legényt jelképezte. Ha a szösz elégett, s a két bábu összeborult, az azt jelentette, hogy a fiatalok szeretik egymást, egymáséi lesznek. Ha a bábuk szétdőltek, el fogják hagyni egymást. Ugyanígy tudakolózták a lányok jövendő sorsukat fabábu nélküli, szöszből formált alakokkal is. A két szöszcsomó közül az egyiket, amelyik a legényt jelképezte, sokszor papnak nevezték. A fonónak ezek a szokásai, éppen úgy, mint a szerelmi kapcsolatok kialakulásának és kifejeződésének fonóbeli formái, megfeleltek a társasösszejövetelek céljának, szerepének. A fonó ezekkel a szokásokkal és hagyományokkal töltötte be igazán társadalmi feladatát. A munkavégzés és szórakozás lehetőségeinek biztosítása mellett a kétnembeli fiatalság részére egymás megismerését segítette, a párválasztást és a fiatalok házasságra való előkészítését szolgálta. Gyakori szokás volt a fonóban a megvendégelés. A háziasszony aszalt gyümölccsel, főtt kukoricával, sült tésztával, vagy az alkalomra készített más ételekkel kínálta meg a vendégeit. A gyümölcs és más ételek fogyasztásával a fonók nem annyira éhségüket csillapították, mint jtzzal a munkavégzést könnyítették meg. Fonás közben a szöszből az összecsomósodott szálakat, pozdorját fogukkal tépték ki, a fonal jobb sodrása céljából ujjaik hegyét nyelvükkel nedvesítették. Mindez fokozottabb nyálképzést kívánt, amit gyümölcsök, nyálképző ételek, nyálazók fogyasztásával segítettek elő 20 . Leggyakoribb nyálképző ételek voltak a som, kökény, aszalt szilva, aszalt alma és cukros, főtt kukorica. A kökényt és somot az asszonyok megaszalták, s azt magukkal vitték a fonóba. A som augusztusban, szeptemberben ért, gyümölcsét a határban összegyűjtötték. Sokan kertben is termesztették, mert virágát a méhek szerették, megvastagodott ága kitűnő szerszámfa volt. Gyümölcsét használták befőzéshez vagy kisgyermekeknek hasmenés ellen is. Az asszonyok és lányok, amikor fonni mentek, fél marék aszalt somot raktak a zsebükbe, ami egész estére elég volt. Munka közben, ha elfogyott a nyáluk, egyet-egyet megettek belőle, somot nyaltak. Savanyú, nyálképző hatása miatt sokan szerették. Fülesden nem termett som, az asszonyok Kölesébe jártak érte. „Fülesdi somosok"-nak hívták őket, amiért azok nagyon haragudtak. A nyálazónak szánt kukoricát a fonóban főzték fazékban. A szemes kukoricához fehér vászon ruhában vagy gyolcs zacskóban akácfahamut tettek, ami a kukoricával együtt főtt. Mikor a szemek fél fővésben voltak, a hamut kivették, a kukoricát két-három lében átmosták. A mosással lehámlott a héja, s azután friss vízben tovább főzték. Annyi vizet öntöttek rá, hogy leve maradjon. Tányérokba rakva, megcukrozva kínálgatták vele a fonókat. A cukros, főtt málét kanállal vagy kézzel ették, levét megitták. 182
