A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 15-17. - 1972-1974 (Nyíregyháza, 1982)

Benda Kálmán: Kálló vára 1607–1608-ban

A hajdúk és a végvári katonaság közti ellentét azonban a kor megoldatlan kérdései közül csak az egyik volt, s nem is a legnagyobb. A királyi katonasággal való ellenségeskedés csak függvénye volt egy sokkal súlyosabb problémának, a hajdúk és a megyei nemesség ellentétének. Országosan is, de mindenekelőtt Szabolcsban, hiszen Bocskai kiváltságlevele itt telepítette le a kerek számban 10 000 hajdút. Szabolcs megye mindent elkövetett, hogy a kijelölt helyek birtokbavételét megakadályozza, s ha már ez nem sikerült, hogy a kiváltságos hajdú városokat a megye joghatósága alá kényszerítse és a hajdúk közül, akit lehet, jobbágyi függőségbe taszítson. Az elkeseredett hajdúk 1607 őszén Nagy András hajdúgenerális vezetésével jogaik védelmére fegyverbe álltak, ezt nevezi történetírásunk az 1607-es hajdúlázadásnak. A Szabolcsban gyülekező, majd az abaúji Szikszó felé vonuló hajdúcsapatok aztán kamatostul adták vissza, amit kaptak, rátörtek a nemesi udvarházakra, raboltak és fosztogattak, miközben számuk újabb szökött jobbágyokkal egyre növekedett. November elején már mintegy 20—25 000-en voltak.25 Az eddig csak parázsló ellenségeskedés a hajdúlázadás után nyílt lángra lobbant Kallóban is. A hajdúk, hogy sérelmeiket megtorolják, körülfogták és szinte megostromolták a várat. Minderről Fekete János kallói vicekapitány, a hajdúk által az előzőkben név szerint is említett Agárdi János és Vetési Mihály lovas hadnagyok (Rákóczi ismét távol volt) közös jelentéséből értesülünk, amelyet a hajdúk táborba szállása után küldtek Kassára Forgách Zsigmond királyi biztosnak, aki fegyveres segítséget kért tőlük Nagy András és hajdúi ellen. „Megadák az Nagyságod levelét, melyben írja Nagyságod, hogy Nagyságodnak semmi hírt nem írunk. Nem írhatunk, mert amikor az Nagyságod levelét hozák, szintén akkor voltak az hajdúk rajtunk. Környölfogtak, hol ostromlottak, hol kérették az б fölsége végházát tőlönk, hogy nekik adgyuk; déltől fogva éjfélig voltak rajtunk, az kit Nagyságodhoz felakarnánk küldeni is, nem mehetne el tőlök. Más az penig, hogy ennekelőtte igaz híreket írtunk Nagyságodnak az hajdúk felől, Nagyságod két levelében is mintegy pirongató szóval írt minekünk, hogy félelmes szívvel vagyunk. Most is megbizonyítjuk, hogy ő felségének igaz, s hű szolgái vagyunk, ennekutánna is fejünk fennálltáig azok leszünk, az mi tiszteségünk mellett meghalunk. Azért Nagyságodat mi is kérjük mint kegyelmes urunkat, hogy Nagyságod az mi jámbor szolgálatunkat ne halogassa hátra, hanem adgya meg, mert mi felette fogyatkozott állapatban vagyunk, mostan is az vitézek sok károkat vallottanak mind levelekből (?!) s mind egyéb marhájokból. Azért Nagyságodat kérjük mint kegyelmes urunkot, hogy Nagyságod ez helyre viseljen szorgalmatos gondot, hogy mi sem Isten előtt, sem emberek előtt okai ne lehessünk, ha mi történik, mert az hajdúság igen öregbedik, ismét ujobban reánk akarnak jőni."

26 A várat ugyan a hajdúk végül sem tudták elfoglalni, de továbbra is ostromzár alatt tartották, s ahol csak tudtak, ártottak az őrségnek. A kezdetben harciasan fegyverkező felső-magyarországi nemesség hamarosan belátta, hogy külső (császári) segítségre nem számíthat, egymaga pedig aligha tud leszámolni a fegyveres hajdúsággal. A megegyezésre hajlott Forgách Zsigmond királyi biztos is, aki felesége, Losonczy Anna révén jelentős Szabolcs megyei birtokok ura is volt. (Többek közt övé volt a szentmártoni uradalom hat faluval és egy kastéllyal, magában Tiszaszentmártonban.) Birtokait nem ok nélkül féltette a rá különösen haragvó hajdúk pusztításaitól. Így aztán 1607 végén a Kassán ismét gyűlésező felsőmagyarországi rendek a hajdúkkal való megegyezés mellett foglaltak állást, s a tárgyalásokkal két nagy tekintélyű főurat, Homonnai Drugeth Bálintot és Széchy Györgyöt bízták meg. Homonnai különösen fontos szereplője a kornak. A buzgó kálvinista nagy73