A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 15-17. - 1972-1974 (Nyíregyháza, 1982)

Szathmáry László: Magyarország honfoglalás kori népességének termete

A TESTMAGASSÁG ÉS A KOPONYA HOSSZÚSÁG-SZÉLESSÉG JELZŐJE KÖZÖTTI ÖSSZEFÜGGÉS VIZSGÁLATA Míg a teljes csontvázra vonatkozóan a testmagasság a legtöbbet tanulmányozott embertani jelleg, a koponyán végzett vizsgálatok lehetőség szerint minden esetben kiterjednek a koponya hosszúság-szélesség jelzőjének meghatározására (MARTIN 8:1; MARTIN 1928). A testmagasság és a koponya jelző filogenetikai alakulása egy-egy evolúciós trendet képvisel; mégpedig mindkettő értéke emelkedő tendenciát mutat. Méltán vetődik fel tehát a kérdés, hogy van-e összefüggés a két polifaktorosan meghatározott jelleg alakulása között. Erre a vizsgálatra csak térben és időben jól meghatározott embertani sorozatok alkalmasak. Ezért kézenfekvő, hogy a X. századi népesség termetének elemzése után most ezt a problémát is megvizsgáljuk. Ennek érdekében mindkét nemre vonatkozóan a közölt és az új termetvizsgálatok alapján ábrázoltam az individuális értékpárokat (12—15. ábra). A testmagasság-, valamint a koponya jelző-kategóriák szerinti megoszlást a 8—11. táblázatok „a" részében foglaltam össze. A százalékos megoszlást ezen táblázatok alapján a 16. és a 17. ábrán az „A

v és a „B" résziben ábrázoltam. Az ilyen módszerrel végzett vizsgálat a termetkategóriák terjedelmének egyenlőtlensége miatt nem adhat reális információt. Ezért, ha az ábrázolásnál a könnyen áttekinthető négyzetes diagramhoz ragaszkodunk, az egyes értékpárok kategóriánkénti ábrázolásánál, illetve eloszlásánál ezt figyelembe kell venni. A 8—11. táblázatok „b" részei ezeket a korrigált értékeket tünteti fel, melyek a 16. és a 17. ábra „C" és „D" részeiben ábrázolva vannak. A kérdés további elemzését ezek alapján végeztem el. A publikált termetadatok alapján végzett elemzés a férfiak esetében semmilyen általános törvényszerűség felismeréséhez nem vezetett, mindössze azt a megállapítást tehetjük, hogy a kisközepesek és az alacsony termetűek inkább dolichokranok, míg a közepes termetűek meso- és brachykranok. Az újabb termetrekonstrukció értékei szerint a kisközepes termetűek nagy része dolichokran, a közepes termetűek meso- és brachykranok, a nagyközepes és a magas termetűek legnagyobb része pedig mesokran. Ezek alapján a férfiakra vonatkozóan az a törvényszerűség domborodik ki, hogy minél alacsonyabb a testmagasság, annál inkább nő a dolichokranok aránya. A nők esetében a közölt vizsgálatok szerint az alacsony, a kisközepes, a közepes és a nagyközepes termetkategóriákba tartozó egyének nagyobb része mesokrannál rövidebb fejű. Ez a tendencia nem vonatkozik a magas termetűekre. A testmagasság újabb rekonstrukciója alapján számított eredményekből kitűnik, hogy a nagyközepes termetűek általában brachykranok, a magas termetűek között döntő többségben meso- és dolichokranokat találunk (míg az egyetlen igen magas termetű egyén hyperdolichokran). Ebből egyrészt az következik, hogy a nők minél alacsonyabb termetűek, annál nagyobb arányban vannak képviselve közöttük a brachykranok. Másrészt pedig minél magasabb termetűek, a dolichokranok aránya ezzel párhuzamosan nő. A koponyajelző és a testmagasság összefüggésében tehát a X. századi férfiak és nők struktúrája között ellentétes tendenciát figyelhetünk meg. Indikátora lehet ez annak a jelenségnek, hogy a X. században a két nem struktúrája eltérő. Arra a kérdésre, hogy ez a honfoglalók abnormis nemi arányának, vagy ennek nyomán egy különös párválasztási rendszernek köszönhető-e, az avarkori népességek hasonló vizsgálata nélkül nem dönthető el. 194