A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 12-14. - 1969-1971 (Nyíregyháza, 1972)

Csiszár Árpád: Die Ursache des Todes: die Krankheit Kelevény

meg, tőrnek össze és testen kék-zöld foltokat okoznak, de ezek is különböznek a Kelevénytől. Ezek kóborló szellemek, vagy alakot változtató gonosz lelkek, amelyek ellen sohasem védekeznek a ruha eltávolításával, ellenük csak a tudósok titkos tudománya hathatós. Rendszerint nem okoznak halált és nem ismerek olyan adatközlőt, aki arról tudna, hogy ezek gyermekeknek ártanának. Mindenkor felnőtteknek okoznak gyötrelmet s azokon marad rajta munkájuk múló nyoma, a kékség. A halál oka: Kelevény Az elmosódott értelmű szó adatközlők kifejezéseiben, értelmetlennek látszó cselekményekben, idejétmúlt babonákban megelevenedik. Megismerjük a régi hitvilág egy személyes gonosz démonát, a Kelevényt, amely ott rejtőzködik a kisgyermekben, vagy annak ruhájában, hogy annak életére törjön. Hogy ő volt jelen, megismerhető a rontása nyomán keletkezett kékülésből. Bár hatalmas, kellő pillanatban a ruhával együtt a földbe rekeszthető. CSISZÁR A HP AD DIE URSACHE DES TODES: DIE KRANKHEIT К К IvK VÉNY Bis zu den .Jahren um 1930 herum ist das Wort „kelevény" (keleven) in den Matrikeln sehr häufig als Ursache des Todes zu finden. Die Krankheit kelevény fordert ihre Opfer im allgemeinen aus den Reihen der Kinder unter 10 Jahren. „Kelevény" ist nicht mit den als „kelés" (kelés) genannten Furunkeln identisch. Nach den Angaben jener, die darüber berichten, stellt sich der Tod unerwartet, rasch ein. Diese Krankheit endet meistens tödlich. Das Wort kelevény deckt medizinisch eigentlich verschiedene Kinderkrankheiten, die der Volksglaube nach äußerlichen Merkmalen zu einer Ursache zurückführt. Kelevény war, wenn das Kind blau wurde, oder wenn auf dem Körper des toten Kindes blaue Flecke erschienen. Um dieser Krankheit vorzubeugen, wandte man eine in der Apotheke gekaufte Arznei, den sogenannten „kelevény zaft" an („keleven'saft")

; wenn aber jemand bereits erkrankt war, versuchte man es mit magischen Heilmethoden. Einige versuchen dies mit ausgekochter Friedhof- oder Graberde, andere wieder mit einer durch Kochen menschlicher Schädelknochen gewonnenen Flüssigkeit zu hein. Das Allgemeine aber war: von dem Körper des blau gewordenen oder sehr weinenden Kindes wurde das Hemd heruntergerissen. Das Hemd wurde dann entweder bei der Türschwelle oder in der Dachrinne vergraben, ein andermal wieder wurf man das Hemdchen über das Dach und wo es herabfiel, wurde es dann vergraben. Es kam auch vor, daß man es in den Regengraben des Friedhofes trug, um es dort zu vergraben. A. CSISZÁR Mészáros Gyula, a csuvas ősvallás emlékei 32 — 38. 1. 5)8