A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 11. - 1968 (Nyíregyháza, 1969)
Sz. Muraközi Ágota: A magyar parasztfestők és a népművészet viszonya
A parasztfestő tehetsége, vágyai, álmai révén kiszakadt a falusi életközösségből. A parasztság magatartását, érzelmeit a közösségből kiszakadt egyén iránt hagyományok szabályozták. Aki egyszer ott hagyta a falut, nem tekintették többé parasztnak. S ahogy a legtöbb esetben történt, ezek a közösségből kiszakadó egyének is igyekeztek parasztvoltukat minél hamarabb elfelejteni, a városhoz, a magasabb társadalmi rétegekhez asszimilálódni. A parasztfestőkben is megvolt a felfelé törkevés vágya, azonban anélkül, hogy parasztvoltukat tagadni akarták volna, hiszen ösztönös alkotásvágyuk éppen ebből a forrásból táplálkozott. (Persze akadtak közöttük olyan festők akik igyekeztek mielőbb levetni paraszti ruhájukat és magatartásukat átformálni, azonban ezek az alkotók is a paraszti életből kapott élményeiket vitték vászonra.) 17 Azok a parasztfestők, akik az őstehetségek felfedezésének korszakában a művésszé válás nehézségeit megpróbálták sokszor visszatértek falujukba festeni, vagy munkát vállalni, hogy megélhetésüket biztosítani tudják. Ilyenkor rokonok, jó ismerősök „megrendeléseket" adtak nekik egy-egy kép megfestésére. Győri Elek évente járt le Budapestről Tiszaladányra aratás idején munkát vállalni, hogy megkeresse az évi kenyérrevalóját. Gajdos János Geszteréden töltötte a téli hónapokat, cipőket javított, megrendelésre festett is. (Néhány képe ma is található a faluban a tiszta szobák díszeként.) A falu a parasztfestők számára nemcsak a mindennapi megélhetés biztosítását jelentette, hanem érzelmileg feltöltődtek, impulzusokat kaptak itt művészi alkotó munkájukhoz. A parasztfestők alkotásainak csupán kis hányada került a paraszti szobák falára. A falusi életközösségből kiszakadt alkotók városban telepedtek le, s ott csekély összegekért, ami sokszor megélhetésüket sem, legföljebb a festék és vászon árát fedezte — adták el képeiket jószimatú üzletembereknek vagy műgyűjtőknek. S ahogy a harmincas években divattá vált az őstehetségekről beszélni a polgári otthonokban, ugyanúgy múlékony divat lett a népies bútorok, szőttesek mellett az őstehetségek alkotásait is falra akasztni. így többnyire idegen közegbe kerültek a képek, s a divat szeszélye határozta meg helyüket, és mint megunt díszek hamarosan padlásra kerültek. Annak ellenére, hogy ezeknek a festményeknek nem alakulhatott ki hagyományos helye a paraszti otthonokban a színes tányérok, olajnyomatok és családi fényképek mellett, mégis megbecsülték, magukénak érezték a parasztfestők hozzájuk került alkotásait. Ezek a képek mindennapi életükről, ünnepeikről vallottak és első sorban a hozzájuk fűződő személyes élménytartalom jelentette számukra az értéket nem pedig esztétikai igényüket elégítette ki. Azonban mindig elgyönyörködtek egy-egy részlet valósághűségén, a kép színességén, dicsérték a festő mesterségbeli ügyességét. Milyen forrásból merítették a parasztfestők élményeiket és kifejezési eszközeiket ? Témáik szűkreszabottak. Alkotásaikban gyermekkori emlékképek, a falusi élet hétköznapjai, az évszakonként változó gazdasági munkák, ünnepi szokások, a falu jellegzetes alakjai keltek új életre. Ritkán fordultak a portréGyőri Elek írja önéletrajzában Gajdos Jánosról: „Furcsa vékonypénzű fiú volt ez a Gajdos János már csokornyakkendőt viselt. Kézzel lábbal el akarta felejteni, hogy suszter volt . . . Volt benne valami unszimpatikusság, amit nehezen tűrtem." 190
