A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 11. - 1968 (Nyíregyháza, 1969)

Gunda Béla: Néprajz és népművelés

gaink és termelőszövetkezeteink táblás gyümölcsösei, mint a XIX. században a rétközi tájhoz a pákászok, a Hortobágyhoz a szilaj pásztorok. De a nép megmarad népnek, ha már levetette a csizmát, de nem bizonyos, hogy néppé vagy a népé lesz az, aki csizmát húz és hozzá bajuszt növeszt vagy egyéb álarcban közeledik a nép felé, hogy éppen a szocialista falu szerkezetének fogaskerékrendszerén lazítson. Amikor népi műveltségünk sajátságait ismertetjük azt gondolom, hogy az előbbi a fejlődési tendenciáról, a mi a magyar lényegéről sohasem szabad elf ele j tkez nünk. Es most még néhány gyakorlati probléma! Múzeumainknak minél tervszerűbbé kell tenni a népi kultúra hagyományos és eltűnőben, átalakulóban levő anyagának megmentését. Évtizedek vagy évszázadok múlva ezek feltárásához már nem lesz elég az archeológus ásója. A megmentéshez nemcsak az országos, a megyei múzeumok járulhatnak hozzá, hanem a kisebb helyi múzeumok, a falu helytörténeti gyűjteményei is. Ezeknek a fejlesztése igen nagy jelentőségű, mert a falvak kisebb vagy nagyobb közösségének neveléséhez járulnak hozzá. Olyan anyagot menthetnek meg, amelyhez a tudomány keze csak ritkán nyúlhat. A falu közvetlenül láthatja, hogy múltját, munkáját, értékeit miképpen becsülik meg. Az ilyen múzeumok további megszervezéséhez eredményes perspektíva tárulna fel Fehérgyarmaton, Mátészalkán és másutt. Minden ilyen múzeum jelentős segítséget nyújthatna az iskolák mindennapi munkájához, a népművelési előadásokhoz is. S talán itt vethetem fel a szabadtéri helyi gyűjteményének továbbszervezését is. Tovább kell fejleszteni az országos néprajzi gyűjtőhálózatot és gyűjtőtevékenységet. Ez eddig is igen szép eredménnyel járt. De a gyűjtők, különösen a pedagógusok necsak a tudomány, hanem felsőbb szerveik részéről is részesüljenek fokozódó elismerésben. Vidéki múzeumaink feladata lenne, hogy területük önkéntes néprajzi gyűjtőmunkásaival időnként megfelelő konzultációkat tartsanak, irányítsák őket és tegyék lehetővé az értékesebb gyűjtések megjelenését. Nemcsak a néprajz, hanem legújabbkori történetünk ügyét is szolgálná, ha falvanként egy-egy idősebb paraszttal megíratnánk életrajzát. Ezeknek a biográfiáknak az értékét az esztendők csak növelnék s lassan oklevelekké, történeti forrásokká válnának. Mindezeken a feladatokon múzeumaink vezetői, a népművelés, a néprajz illetékesei ilyen vagy olyan formában munkálkodnak is és szép eredményeket értek el. Én csupán emlékeztetőnek szántam a fentieket. Tudom, hogy programot szerkeszteni, tervet formálni sokkal könnyebb, mint annak egyetlen pontját megvalósítani. Amit végül mégis felvetek, tudom szintén, hogy pusztába kiáltó szó! Ez a nópraz középiskolai oktatásának kérdése. 1947-ben ezen a téren nagyot léptünk előre. A mezőgazdasági középiskolákba bevezették a néprajz oktatását s meg is jelent a magyar néprajz első középiskolai tankönyve, amely nemcsak a magyar középiskolák első néprajzi tankönyve volt, hanem az egész világon az első ilyen jellegű tankönyv. (Balassa I., Magyar néprajz. A mezőgazdasági középiskolák III. osztálya számára. Bp. 1947.) Középiskolai oktatásunk gyorsan változó rendszeréből azután kihullott a néprajz. Meggyőződésem szerint a néprajz oktatását, még a mai állandóan változó és terhelt középiskolai oktatási rendszeren belül is sikeresen meg lehetne oldani s oktatása 157