A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 11. - 1968 (Nyíregyháza, 1969)

Gunda Béla: Néprajz és népművelés

egymás mellett élo népeket. Nemcsak a folyók ós a szelek áramlanak egyik területről a másikra, hanem a népi kultúrjavak is és az ilyen áramlások révén közelebb kerül egymáshoz a különböző népek gondolkodása, megismerik egymás magatartását. Szokásaikat, dalaikat, gazdálkodási módszerüket egymás között kicserélik. A népi kultúra területén ezt a mozgást néhány szabolcsi -szatmári példával szeretném illusztrálni. Már a XVII. században ruszin aratók jártak le erre a tájra. A XVIII—

XIX. században az Északi Kárpátokból, Galíciából vándor fonó emberek keresték fel a nyíregyházi gazdákat és segédkeztek a kender feldolgozásában. A probléma még a városi hatóságokat is foglalkoztatta s 1785-ben Nyíregyházán elrendelik, hogy „passzus nélkül kóborló lengyel-poljakokat tilos a fonásba felfogadni". A tiltó rendelkezés nem sokat használt. Számtalan vándor megtelepedett Nyíregyházán és sohasem tért vissza szülőföldjére. (Tanulságosan ír erről Márkus M. A bokortanyák népe с könyvében.) Az Ecsedi-láp száraz füve még a századforduló táján is téli legelője volt a Kelemen-havasok román pásztorainak. Szatmárból pedig legelőre számtalan sertéskondát és juhnyájat hajtottak fel a ruszin hegyek közé. A szatmári népviselet, építkezés, táplálkozási szokások számtalan elemét megtaláljuk a szomszédos, kárpátaljai és románlakta tájakon is. Gondolok itt pl. a már előbb említett gubaviseletre, az aborákra, de a példákat kiegészíthetném a Tiszahát jellegzetes tőkéskapuival, a parasztházak régi kandallószerű tűzhelyeivel, a csűrformákkal, a fonott gabonatartó kasokkal, a díszesen faragott szalonnás ládákkal, az azonos háziállatfajtákkal, a magyarok, kárpátaljai ruszinok, románok részére egyaránt dolgozó szatmári parasztfazekasok termékeivel ós még sok mással. Most ne azt vizsgáljuk, hogy ezek a kultúrjavak melyik néptől kerültek át a másik néphez, — hanem mindezekből azt a tanulságot vonjuk le, hogy a kultúrjelenségek igen gyakran átlépik a népi és nyelvi határokat, terjednek, visszahúzódnak és számtalan szállal összekapcsolják az egymás mellett élő népeket. A népi kultúrák között nincsenek éles vonalhatárok, hanem szóles átmeneti övezetek, amelyek az évszázados hason-, ló történeti sors, az azonos gazdasági és társadalmi körülmények, a békés egymásrautaltság, a táji adottságok következtében jöttek létre. A készülő Magyar Néprajzi Atlasz ezt a gondolatot számtalan más részlettel is dokumentálja, természetesen a magyar népi csoportok és tájak jellegzetes etnikai vonásaival együtt. A népi kultúra sajátságainak nincsenek éles határai a múlt, az idő perspektívája felé sem. Ugyanabban a tájban az egyik faluban a népviselet már a XIX. század második felében átalakult, míg a másikban az 50—60 éves formák napjainkban is funkcionálnak. A pásztor eszközei között évszázados hagyatékokat találunk, de a gazda (akinek a jószágait őrzi) már a modern mezőgazdálkodás rendszerét tette magáévá. A népi kultúra alakulásának vizsgálatakor persze nem tudunk olyan általános szabályokat és törvényszerűségeket megállapítani, mint a természettudományokban. A változások egyik oka a különböző generációk szemléletében megnyilatkozó különbség, s a szemléletet, a magatartást pedig az individumoknak a gazdasági és társadalmi környezetben elfoglalt helyzete befolyásolja. Az elmondottak nyomán két gondolatot szeretnék a népművelés munkásainak megemlíteni: Tudatosítanunk kell, hogy népünk hagyományos műveltsége történelmünk szerves része. Ezt ismerni, megismertetni ós értékelni éppen a dolgozó nép melletti ideológiai-politikai állásfoglalásunk következtében is elsőrangú feladatunk. A múltban a feudális viszonyok között élő, a jelenben a szocializ155