A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 10. - 1967 (Nyíregyháza, 1968)

Farkas József: Bakos Ferenc a mátészalkai parasztorvos

születtem, — kezdi. Apja „minden munkás" volt. Emellett gyógyfüvek szedegetésével, orvosságnak való készítésével, gyógyítással is foglalkozott. Fiát nyolc éves korától kezdve tanítgatja a füvek ismeretére, használatára, alkalmazására. Előbb csak a szárogatásnál, a porrá való őrölésnél alkalmazza, később már az eltevést is rábízza. Tíz éves korában már együtt jár apjával a lápra — Ecsedi láp — füveket szedni s ettől kezdve mint segítséget a betegekhez is magával viszi. Járják a környék tanyáit, falvait, úttalan utakon, erdőkön, mezőkön keresztül. Ebben az időben — emlékezik — nem volt ennyi patika meg kórház, mint ma, így a beteget szekéren, nagy-nagy törődés közben vitték Nagykárolyba, esetleg Debrecenbe. Bizony ilyen hatalmas utat nem szívesen vállaltak magukra a hozzátartozók, de nem egyszer maga a beteg is inkább elpusztult, mintsem rázassa magát a feneketlen utakon. Egy-egy orvosdoktort héthatárban sem találtak, így nagy keletje volt minden olyan embernek, aki csak valamicskét is értett a számtalan nyavalyához, emberi betegséghez. Messze földről, a harmadik-negyedik faluból is felkeresték az olyan embert és magukkal vitték pár napra, akinek az a híre támadt, hogy imával, füvekkel, meg miegyébbel orvosolni tudja a szenvedő beteget. A gyógyító apja is Kocsordon született, ott is nevelkedett, majd innen kerülnek Mátészalkára. Apja kétszer nősült, sokat vándorolt, míg végül végérvényesen megmaradt Mátészalkán. Apját nagyobb hírű gyógyítónak tartotta, hisz azt is megérezte, ha rossz szándékkal jöttek hozzá, beszéli. Megérezte a rosszat, „amit én már nem örököltem tőle" — panaszolja. Őseiről azt beszéli, hogy azok szántóvető, de főleg orvoskodó emberek voltak. Rokonai legtöbbnyire Kocsordon élnek s őt úgy emlegetik, mint a „hóbortos Feri"-t. Nagyon korán, már ötéves korában feladják az iskolába lógósnak. így mire iskolaköteles lesz, már bukdácsolva eligazodik a számok és a betűk világában. Vézna, erősen hajlotthátú, ballábára bicegő fiúcska volt, de éleseszű, jó emlékezőtehetséggel. Társai kinézik maguk közül fogyatékossága miatt s így lesz félrehúzódó, inkább a felnőttek társaságát kereső, koravén gyerek. Hat osztályt végzett Tóth Imre tanító „keze alatt". Sokat jár tanítójával temetésekre. Ahogy kikerül az iskolából, munka után lát. Sokfelé hányódik. Volt pásztor, hizlaló béres, kocsis, majd ipari pályára lép, inaskodik mint cipész, tímár, később gépkarbantartó lesz a börvelyi kendergyárban, de belekóstol a bádogos és lakatos mesterségekbe is. Valami nagy-nagy vágyakozás élt benne, szeretett volna mindenféle mesterséget és tudományt elsajátítani. Egyebek közt két esztendeig az egyik nagykárolyi gyógyszertárban is dolgozik, ahol az volt a feladata, hogy mosogassa az üvegeket és a gyógyfüveket kezelje. Itt tanulja meg, hogy mindenre rá kell írni a nevet és ezt később odahaza a lakásán a maga praktikájában is alkalmazza. Ezután a szolgálat után hazakerül Mátészalkára, ahol elszegődik egy Vida nevezetű törvényszéki orvosszakértő mellé kisegítőnek. Boncolásoknál segédkezik. Már fiatal korában nagy vonzalma volt az állatok iránt, különösen szerette a lovakat. így évekig kocsiskodik mint „fijákeres" az egyik gazdánál, de „parádés kocsis" is volt hosszú ideig. Azért is szerette ezt a foglalkozást, mert a lovakat nemcsak gondozza, hanem orvosolja is. Gazdái szeretik, mivel nagyon vigyázott a kezére adott lovakra. Parádés lovaival sokat utazgatott az országban, vásárokra hordta a kupeceket és kereskedőket. A vásárokon gyógyított is, a többi fuvarosok hozzá hordták az útközben megbetegedett, vagy meghúzatott jószágokat. Volt olyan idő is, beszéli, amikor „észre sem vet1 o* 147