A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 8-9. - 1965-1966 (Nyíregyháza, 1967)
Kovács Sándor: Jegyzetek a Béla-várhegyi leletekről
A hegyhát védelmi képességének biztosítását szolgálta az a magas földhányás, az aljában húzódó sánccal, mely kelet-nyugati irányban elzárja a hegyhát északi részét a lankásabb déli oldaltól. A hegyhát másik három oldala nagyon meredek és annyira megközelíthetetlen, hogy feleslegessé vált azok megerősítése, amint annak eddig nem is bukkantunk nyomaira. Bár nem lehetetlen, hogy a maga idejében sövény vagy cöveksor biztosította ezeket az oldalakat is. Ez olyan kérdés, melyre az eddig végzett ásatások, valamint a már meglévő anyagok és adatok alapján még korántsem lehet „végleges" választ adni, mint ahogy nem lehet arra a kérdésre sem, hogy mikor keletkezett és kik lakták. Ezekre a kérdésekre csak egy, az egész területet felölelő részletes ásatás adhat választ. Addig azonban míg ez bekövetkezik, meg kell elégednünk a rendelkezésünkre álló anyagok- és adatokból adódó következtetésekkel, feltevésekkel. A leletek tanulsága szerint a hegyhát a felsőpaleolitikumban már lakott terület volt 8 . Ezt látszanak igazolni egyrészt az 1892-ben, másrészt az 1957ben végzett ásatások alkalmával előkerült leletek. A neolitikum végén, de legkésőbb a bronzkor elején elkészül a földhányás és a sánc is, s az így megerősített hegyhát, földvár, a Hallstatt-kor megjelenéséig tartózkodási helyül szolgált egykori lakóinak. Figyelembe véve azonban Béla-Várhegy természeti adottságait és stratégiailag előnyös helyzetét, nem tartom lehetetlennek, hogy a környékbeli lakosság még évszázadokon keresztül felhasználta ezt a helyet. Veszély idején a földvárban gyűltek össze, mely adott esetben kellő biztonságot nyújthatott az esetleges támadások ellen, még többszörös túlerővel szemben is. Az egykori nagykárolyi megyei múzeum tulajdonában számos lelet volt mely innen származott. Ezek részint felszíni leletek voltak, melyekre azok megtalálói véletlenül bukkantak, részben pedig ásatások során kerültek felszínre. Sajnos azonban, az innen származó leletek feldolgozását és publikálását mind a kutatásban résztvevők, mind a múzeum egykori munkatársai elmulasztották, így azok mennyiségét ós milyenségét pontosan nem ismerjük. Hiányzik szakleírásuk, rajzuk, a megtalálás helyének pontos meghatározása, a kutatóárkok felületi, keresztmetszeti, valamint a tárgyak elhelyezkedését feltűntető rajz, stb. Már csak a Vendé Aladár fent idézet munkája 411. oldalán közöltekből tudjuk, hogy „. . .kardok, lándzsavégek, nyílhegyek, sarkantyúk,. . . egy érdekes alakú pajzsdudor . . néhány bronz fibula ..." volt a múzeum tulajdonában, mely a Béla-Várhegyről származott. Ezek egy részéről képet is közöl az idézett mű 408.-oldalán. A leletek egyik darabját egy kardtöredék (3. kép 2, 8. kép) képezi, mely jelenleg 583-as leltári számot visel és a nagybányai Tartományi Múzeum tulajdonát képezve, annak gyűjteményében található. 8 Az „Istoria Rominiei Vol. I. 1960. Pl. III. si Pl. IV". úgy említi Bujánházát (Boinesti) mint ahonnan a musztéri korból és az aurignaci kor középső szakaszából származó leletek kerültek elő. Ezt az 1957. évi ásatás is megerősíti. A 7. pontnál idézett mű 37. oldalán a következőket olvashatjuk: „ . . .Ne afläm aici in aceastä culme chiar ре о asezare paleolitica cu doua etapé de dezvoltare, prima un musterian final presteletian si a doua un aurignacian mijlociu, fara ca aceste doua etapé de dezvoltare sä se poatä delimita precis stratigrafic, intrucit íntrepatrunderile íntre partea superioara a musterianului si cea inferioara a aurignacianului sínt frecvente. 26
