A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 6-7. - 1963-1964 (Nyíregyháza, 1965)
Gombás András: Szentmihályi ólaskertek
Pethe Ferencék régi kertjében zsombokkút volt. Ugy emlékezett rá, hogy mint gyermek csak szűk nyíláson át látott le a vízre. Olyan szűk volt a nyílása, hogy a veder éppen csak átfért rajta. A kút párás levegőjében a zsombok is tovább élt és a rátelepedett moha is benőtte a kút gödrét. Az ilyen zsombokkutak vize a legforróbb nyáron is szinte jéghideg volt. A kutakhoz mind a nagy jószágok, mind a juhok és disznók itatásához más-más méretű vályúk készültek. Állandó jellegű építmény volt még a kértben a pévás, vagy pévásszín. 3,1 Ebbe a nyomtatáskor nyert pelyvát, töreket hordták be és onnan a jószágok takarmányozásához használták fel a tél folyamán, mikor a jószágot nem igázták. Ágasokon álló nyeregfedéllel készült. Erre a fedélre aztán szalma-, zsupvagy nádtető került. Oldalait ásónyomnyi mélységű árokba tűzdelt nádból, vagy napraforgóból készítették, ültették és bekorcoltkk. Törekes sárral az oldalakat is betapasztották, de tapasztatlanul is hagyták, hogy szellősebb és szárazabb legyen. Ugyanitt épült a lábon álló, vesszőből (LXXXIV. 1.1.) font góré is. Mint már mondottam, a gabonásvermeket a XIX. század második felében a lakótelekről hatósági intézkedés folytán a kertekbe telepítették át. Szükség szerinti számban a kert magasabban fekvő sarkában ásták meg azokat. A kertnek ezt a vermes sarkát korláttal elkülönítették, hogy az elcsellengő jószág bele ne essék. A korlát dorongokból, vagy hasított fából készült. A vermek száját a veremdugó-n kívül még favázra kötött nádból készült, talpas, elmozdítható nyeregtetővel is takarták. Hadjárások idején a vermeket földdel letakarva rejtették. így az ellenség nehezebben talált rá. Rápolti Pap Mihály prédikátor naplójában az 1662. évi április 19-i futásról szóló feljegyzésében 32 ezt írja: ,,. . . ugyan az Dobi kis erdőben az németnek istentelen kóborlások előli; kik ha valakit megh foghattak, vertek, tagoltak, megh fosztottak, megh öltek, ha búzás vermet, avagy valami el tett jószágot, avagy valamely helyben lappangó marhát nem mutathatott . . .". A gabonásvermeken kívül a burgonya, vagy takarmányrépa tárolására ugyancsak a kertekben ástak vermet, vagy itt földelték le, hogy a téli fagytól megvédjék. A kert adott helyet a félszilaj-tartású jószágállománynak is, amikor az erőssé váló tél miatt már beszorultak a nyájak. Szükségmegoldású rögtönzött aklok, karámok voltak az ilyen enyhelyek. Dorongból, fahasításokból készültek tetővel, vagy a nélkül. Mindig az uralkodó északkeleti széllel ellenkező oldalán a szalma- vagy más kazalnak, vagy esetleg az ólnak. Két kazal között is készülhetett az ilyen enyhely. Ha teteje is volt, az ágasfákon állott. Erre szalma volt rakva. Az enyhely korlátos oldalán a felgyülemlett trágyából falat raktak, hogy a jószág védettebb legyen. A szilaj tartású disznó is ilyen akolban telelt beszorulás után. Az ilyen enyhelyről így beszélt az egyik adatközlő: „Két kazal közit a víginéi arankával elrekesztettík. Ajjnak (alomnak) mindig típtík a szalmát a kazal odalábúl. Ahun mán ki vót típve a kazal ódala — esőbe, vagy hóba odahúzódott a jószág. Így tartották télbe' a jószágot. A juhot is. A marhának aklot is csináltak. Az ágosok tetejín rudakat tettek keresztbe. Eere szalma gyött, oszt' megvót az akol. A ganót az akol ódalába rakták. Nagy hidegek jöttíre mán ódala is lett, oszt' nem fázott a 31 ,,Péva"=pelyva, polyva. 32 Sárospataki Füzetek 1858. évf. 6Ö2. lap. Rápolti Papp Mihály eredeti kéziratos naplója a Debreceni Ref. Kollégium nagy könyvtárában. 88
