A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 4-5. - 1961 (Nyíregyháza, 1964)

Gombás András: Bűn és bűnhődés a régi Szentmihályon

A továbbiakban Szentmihály község XVII—

XIX. századbeli életéből, főként írásos adatok alapján vizsgáljuk meg azt, hogy a község vezetősége („kommunitás") és a felsőbb hatóságok, valamint az egyház, milyen cselekményeket minősítettek bűnnek és hogyan torolták meg, milyen fenyítékekkel azokat. Egyben azt is nézzük, hogy a községvezetés felfogásával ellentétben, miket nem tekintett bűnnek a kor népe. A nép szemében századokon át nem minősült bűnnek, lopásnak az, ha valaki az uraság szénájából, vagy más renden levő vagy felgyújtott szénájából, takarmányféleségéből, a határba mentében, vagy onnan jöttében „ülést gyűrt" maga alá. Kevés is volt, mert csak két jószágát elégítette ki vele egy etetéskor. Azt sem tartották bűnnek, ha az urasági erdőből, vagy fasorból gereblye-, szerszám- vagy ostornyelet vágott valaki, mert „nem pusztul belé az úr!" Az ilyen eseteket még az urasági csőszök és erdőőrök is elnézték, sőt elnézte még maga a gróf is. Egy alkalommal a kastélybeli kerttel összefüggő erdőben gereblyenyelet vágott az öreg Kotán Nagy Gábor. Ballagott vele az erdőből kifelé. Közben észrevette nagy megrökönyödéssel a közelében és felé sétáló grófot. Váltott az esze. Énekelni kezdett egy vallásos éneket: „Ha én az árnyékos erdőben mulatok, Rólad lesznek bennem minden gondolatok . . ." Tovább is énekelve húzta maga után a gereblyenyelet. Előbbi útirányát már nem változtathatta meg s így találkozott az éneket megállva hallgató urasággal. Nagy kalapemeléssel köszöntötte. Az fogadta a köszönést és megjegyezte, hogy ahonnan azt vágta, — talált volna annál különbet is. Szóra sem érdemesítette a lopást. A mai napig sem tartja bűnnek a nép a dohány lopását és a szűzdohány szívását. Szűz, mert „finánc nem látta". A vadorzás különböző formái sem vétkek a nép szemében. A nyulat és őzet fogta hurokkal vagy tőrrel, de puskával is vadászott rá. A foglyot lószőrből készített hurokkal fogta. A fácánra pedig esti felgallyazás után vadászott, lelőve azt a fáról. A pásztor élelmét a kenyerén kívül a nyáj adta mindig. A tejet kifejte. A túrót és gomolyát jól megvámolta. A fiatal süldő, bárány vagy borjú húsához is könnyen jutott. Ha kellett, a bőrével könnyen elszámolt. Az egyik kondásszámadó pl. egy alkalommal pénzszűkén segítendő, 4—5 süldőt eladott az ,,úr"-éból. Érzett is egy kis lelkiismeretfurdalást. Félt a felelősségrevonástól. Megpróbálta hát magát. Szalonnát sütött. A sülő szalonna forró zsírját a tenyerébe csorgatta. Látta, hogy kibírja s megnyugodtan mondta: „Most mán akár a csendőr is jöhet!" — Ha kellett, a pásztorok kihúzták egymást a bajból. Egyik nyájból a másikba csapták át a jószágot ideiglenesen, hogy ne találjon hiányt az „úr". Az elalvó pásztor nyájából pedig kikanyarítottak éjjel annyit, amennyi éppen kellett. Ez sem volt vétek. Az úréval kapcsolatosan úgy érvel a nép, hogy „jut is, marad is". Az uraság gondolkodásában is lehetett ilyen, mert amint mondta: „Tudom, hogy engem mindenhol és minden percben lopnak és mégis gróf vagyok!" Egy magtár gazdája egy alkalommal pénzt kért volna tőle kölcsön, hogy meglevőt pótolva megvehessen egy házat. Az úr megkérdezte tőle, hogy hány éve magtárgazda már. Mikor az azt válaszolta, hogy huszonöt, — így szólt: „Aki énnálam huszonöt évig volt magtárgazda és még csak egy házat sem tudott szerezni magának, az megérdemli a maga sorsát!" «0