A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 4-5. - 1961 (Nyíregyháza, 1964)
Kalmár János: A buzogány
A XVI. század vége felé a buzogányok harci alkalmazásában többékevésbé bizonyos visszafejlődést figyelhetünk meg. Ütőfegyverként az ekkorra jelentős módon kifejlett csákány, csákány-fokos, fokos-balta jut előtérbe. Ennek az oka abban rejlik, hogy nagy ellenségünk, a török, vértezetet nem viselt, hűbéres könnyű lovasa a spáhi, legfeljebb sodronypáncélt hordott védőfegyverzetként, amely ellen legeredményesebben a csőrszerű csákányokkal lehetett harcolni. A tompa ütőfelületű buzogány hatása ekkor már jelentéktelenebbnek bizonyult. Az ezen korbeli nyugati sisakpéldányokat megfigyelve, azokon nem zúzott sérüléseket, hanem négyszögletes átütött nyílásokat találunk, amely a csákány használatára vet világot. A XVII. században a gerezdes vas buzogányok fejméretei egyre kisebbekké válnak. A alakjuk körte- vagy gömbforma és rendszerint 12 gerezdesek. Díszítést a tetőgomb tagoltságában, továbbá a gerezdek alsó nyúlványának profilírozásában találunk. Rendszerint nyelük is vasból készült, vagy pedig a nyél végén kialakított köpűben rövid fa nyéldarab foglal helyet. Sokszor még ez is fémverettel borított. Ezek a buzogányok harci célokat már nem szolgáltak, hanem a csapatok tisztjeinek vezérlő jelvényei voltak csupán. Hadnagyi buzogányoknak nevezzük ezeket a példányokat (X. t. 10—11). A magasabb rangú parancsnokok buzogányai rendszerint gömb alakúak, a gerezdek peremét hullámos felületű sárgaréz sávok szegélyezik. A gerezdek száma 12—16 között váltakozik (X. t. 6—7). A „Húsz régi magyar csatakép"-en, amely metszetek a XVII. század 20—30-as éveiben készültek a török—magyar harcokról, a gömbfejű buzogányokat rendszeres használatban találjuk a tisztek kezében. 10 A XVI. század vége felé a buzogányok díszfegyverré változtak. Hatalmi jelvényként való áthangolásukban, egyre inkább mint vezéri jelvények kaptak előkelő szerepet. Jelentőségük mind jobban emelkedett, különösen akkor, amikor a török szultánok az erdélyi fejedelmeknek és az oláh vajdáknak buzogányt küldtek fejedelmi méltóságuk elismerése jeléül. A fejedelmi buzogányok rendszerint zárt körte- vagy gömbfejűek, aranyozott ezüstből, pompás művű trébeléssel, majd türkizekkel, rubinokkal, kalcedonnal stb. kirakott ékítményűek (20. kép). A XVII. század derekán Erdélyben a gerezdes buzogányok egy újabb, helyi formája jelenik meg. Rézből vagy ezüstből készült, fejük hét gerezdes, a gerezdek peremére széles, hullámos szegélysáv van forrasztva. A gerezdek oldallapjait levélszerű erezessél vagy áttöréssel díszítették (X. t. 12—13). Valószínűnek tartjuk, hogy ez a buzogányforma a törököktől került hazánkba, helyi jellegzetességét a gerezdek áttörési díszítésében figyelhetjük meg. A XVII. századra az előkelőbb nemesek kezében megjelenő buzogányok anyagukban is elvesztették harci jellegüket. Ezután már nem vasból, hanem aranyozott rézlemezből, aranyozott ezüstből készültek. Ebben a korban már csaknem valamennyi rangot viselő magyar úr kezében otthonos a buzogány (21. kép). Ebben a korban már nemcsak a buzogány anyagában, hanem méretében és külső alakjában is a legcsapongóbb fantázia uralkodik. Egységes formát alig lehet közöttük felfedezni, lehet mondani, hogy ahány darab ismeretes, annyiféle fajta volt használatban. A 10 Műlapok, húsz régi magyar csatakép. (Bp. 1934) 40
