A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 4-5. - 1961 (Nyíregyháza, 1964)

Csallány Géza: Üzenetküldés motívuma népmeséinkben

ÜZENETKÜLDÉS MOTÍVUMA NÉPMESÉINKBEN Manapság, a mindennapi életben a nyíl használatával, fogalmával a legritkábban találkozunk. Régi, széleskörű alkalmazását csak töredékes módon őriztük meg, azt is inkább népmeséinkben. Ismerünk néhány még ma is ismert kifejezést, mint a „nyilazás", „nyílvetés", „sorsvetés", „tüzes nyílként csapott be a hír", stb. Tőlünk nyugatra, így a németeknél, a mi ,,nyílvetésünk már csak pálcavetés formájában jelentkezik. A finn pásztor pedig nyílvesszőre, vagy vékony pálcára rótt vonalakkal tartja számon állatállományát. Az a csekély szókincs, amely a nyíllal összefügg, már aligha fejezi ki régi jelentését. Miben is állt tulajdonképpen a nyíl szerepe? Elsősorban fontos volt, mint fegyver. De nagy jelentőséggel bírt többek között szimbolikus tartalma és hírközlő funkciója miatt is. A nyílvessző számos rendeltetése közül csak e három szerepét említem meg, mivel célkitűzésem az, hogy ezen funkcióit a népmese világába helyezve világítsam meg, különös tekintettel hírközlő szerepére. Mielőtt azonban erre rátérnék, a következőket említeném: IBN ABÜ JA( QUB AN NADlM

1 ismert arab író 987/8-ik évben fejezte be egy kivonatoló munkáját, melyet dolgozatomban a nyíllal való üzenetküldés keleti, ősi eredetének alátámasztásához, mint legfőbb hiteles bizonyítéknak tartok. A fenti arab író tudósít bennünket a ,,turkokról s azokról, akik hozzájuk hasonlók". ,,Ami a türk, bulgár (Kubán vidéki bolgárok), bulgár (Volga és Káma közti bolgárok), a toguzguz, xazar, alán és a kisszemű s fölötte fehér népeket illeti, ezeknek semmi írásjegyeik nem ismeretesek, kivéve a toguzguzokat és a tibetieket, — mert az utóbbiak sinai, az előbbiek manichaeus írással írnak — továbbá a xazarokat, akik héberül írnak." Később azonban arról ír, hogy a ,,turkok fő fejedelme, ha az alsóbb rendű fejedelmek egyikéhez írni akart, előhívatta vezirjét és megparancsolta neki, hogy egy nyilat hasítson ketté. A vezir aztán rovásjegyeket vésett bele, melyeket a turkok előkelői ismertek, s kimagyarázták annak értelmét, s akihez intézve volt, megértette, s azt állította, hogy a kis felirat sokféle jelentésű lehetett, (tudniillik a rovásírásokra jellemző, hogy legtöbbjük nem használja a magánhangzókat, így félreértésekre adhat okot) de csak fegvverszünet, békekötés, valamint háborús időkben cselekszik. Ezeket a teli rótt nyilakat jól megőrzik s ennek következtében az egyezséget megtartják." 1 J. Marquart, „Historische Glossen zu den alttürkischen Inschriften" — Sebestyén Gyula, A magyar rovásírás hiteles emlékei. Bpest, 1915. 156. — Munkácsi Bernát, A keleti törökök ősi rovásírásáról; ETHN. XVI., Budapest, 1905, 119. lap. 105