A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)

Gombás András: Juhtartás Szentmihályon (Tiszavasvári)

amazt, ha szinte mind jó is az; annak veszedelmére volna: sőt, hogy ettől ellene az tarka bárányt, a' Régiek azt is mondják."

19 Pethe az itt említett hiedelmeket bizonyára Szentmihályon hallotta öreg juhászoktól, míg fogékony fiatal korában a falunkban élt. Az utóbbi évtizedben még itt is magatartiskodó juhászainknak az elődei is juhászok voltak s tőlük ezeket a firól fira szálló hiedelmeket még mindig hallotta az érdeklődő ember. A fajtaváltás Bolega Ferenc szerint—aki előbb urasági, majd magatarti juhász volt—az urasági váltást követte. Az uraság a magyar után betelepítette a ,,selymes"-t, de ez az igényessége miatt nem felelt meg. „Az időt se' bírta." „Nem parasztnak való!" Próbálták „spanyol" meg „német" juhval is keresztezni, de így sem vált be, „meg drága is vót". А „rambuli" fajtával is próbálkoztak. A rambuli (rambuillet) juhokat Békés megyéből a Kublics-féle uradalomból hozták az urasághoz, de nem vált be ez sem. Két év után a 150 anyából és 15 kosból összesen sem maradt 20. Próbálkoztak még a frízzel. Jó tejelése és ikres ellése kecsegtető volt, de nem mindenben volt jó a vele való keresztezése az itteni állománynak. A sok próbálkozás után végül is a merinó mellett maradt meg az uradalom is. A paraszti gazdaságok fajtaváltása késve és vontatottan indult. Lestek az urasági váltást. Később, mikor már eredményeket láttak, urasági juhászok révén „szereztek" az új fajtákból, hogy kitenyészthessenek jobb állományt. így azonban csak jobban elkorcsosodott a régi. A múlt század végére, mikor már a parasztok nagyrészt megváltak juhaiktól, magatarti juhászok kezébe kerültek a nyájak és a fajtaváltás is meggyorsult s egészségesebb irányban haladt. A századfordulóra már csak négy parasztgazdaságban volt juhnyáj. A négy közül három gazda maga őrizte a nyáját, míg egy pedig „komenciós juhász^-t tartott a 250—300 juhból álló nyájnál. Nyájak, pásztorok, bérek A juhtartó gazdák juhaikat közös nyájakban járatták. Alig volt olyan gazda, akinek teljes nyájat kitevő juhállománya lett volna. Voltak anya-, meddő-, és kosnyájak. A meddőt „meddelíkes"-пек mondták. Az anyanyájban voltak a fejős juhok és leválasztásukig a bárányok. Meddelékes nyájba kerültek a jerkék és az ürűk („örűk"). Kosnyájban járatták az öreg és fiatal kosokat. A meddelékes és kosnyájakat a külső legelőövben, a fejős nyájakat pedig a belső legelőövben legeltették a község közvetlen közelében. A fejős és meddelékes nvájak 300—400 darabból állottak, a kosnvájak azonban csak 200—250 darab juhból. A társult gazdák a közös nyájakhoz közösen fogadtak juhászt. Juhász József szerint „nyíráskor monták meg, hogy kell-i a juhász jövőre". így marasztották. A fejős juhász rendesen „ríszes" volt. Bére, illetve része az alkutól függött. Béréből, illetve részéből bojtárt is kellett tartania. Az alkuban a juhász kialkudta rendesen a maga és bojtárja tulajdonában levő juhok ingyen legelőjét és teleltetését. Saját juhuk egyben óvadék volt hibájukból eredő kár megtérítésére. A juhász „rísze" a „fejísbül", a szaporúságból adódott. Benne volt még az alkuban („kötís"-be') még 4—5 juhonként adott kenyér „hozzávaló"-val. Az utóbbi alatt szalonnát vagy füstölt húst értettek. A juhász egy átlagnyájban a bojtárét is beleszámítva 70—80 19 Uo. a 91. lapon. 230