A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)

Erdész Sándor: Egy szamosháti termelőszövetkezet mesemondója

nem alkalmas hosszabb mesék (pl. tündérmesék) mondására, itt legfeljebb csak rövid tréfás mesék, úgynevezett „trufák" hangzottak el. A fűzés este 10—11 óra tájban fejeződött be, amikor a napközben beszállított dohány utolsó levele is póréra került. A csomózás (simítás) november elején kezdődött és január végéig tartott. Ez volt a legjobb alkalom a mesemondásra, amikor szinte egész nap ülve végezték a munkájukat. Szívesen vették ilyenkor a jó mesemondókat. A mesebeli királyfi és a tréfás parasztember kalandjait — magukat a mesei világba beleélve — feszült figyelemmel kísérték, s ha a mesei próbálkozás nem sikerült, szomorkodtak; a győzelem esetén és a jutalom elnyerésekor pedig együtt örültek a mese hősével. A dohánymunkások, akiknek még télen sem volt pihenőjük, akik egész életükön át nehéz munkával keresték a kenyerüket, szívesen hallgatták a kapzsi urak eszén túljáró, a szegényeket támogató, vagy a szegényparaszti sorból magasra emelkedett mesehősökről szóló történeteket. Az őszi esős időkben és télen, amikor már csak a dohányosok serénykedtek, a falubeli legények és idősebb emberek is ellátogattak a csomózókba, ahol nagy keletje volt a mesemondásnak. Előfordult, hogy egy hoszszabb mese elmondására egy este nem is volt elég. Ez nem volt baj, mert a másik este is örömmel hallgatták a folytatását. A társas összejövetelek, a mesélés feledtette a hónaposokkal nehéz sorsukat, szórakozás közben a munka is könnyebben ment. Ezeken a csomózókon hosszabb-rövidebb mesék, nóták váltogatták egymást, megbeszélték a napi eseményeket, a szegényparasztságot érintő kérdéseket. A régi csomózok légkörére, közösségi szellemére ma is szívesen emlékeznek vissza a szamosszegi idősebb parasztemberek és parasztasszonyok. A század elején nevezetes mesemondó volt Tóth Gusztáv, Bíró Zsigmond és Illyés István; meséik, trufáik ma is élnek a községben. A felszabadulás előtti dohányosmunkák leírásával azért foglalkoztunk részletesebben, mert különösen a csomózok, mint mesemondói alkalmak változatlanul megtartották régi jelentőségüket, elősegítették a néphagyományok fennmaradását és továbbélését. Természetesen a mesemondás funkciójában történt némi változás, melyről az alábbiakban még lesz szó. A felszabadulás utáni években a dohányt kizárólag szegény- és középparasztok termesztették, a dohánnyal kapcsolatos munkákat, az első munkafázistól az utolsóig, egy-egy család saját gazdasági keretén belül végezte. A csomózok hagyományőrző szerepüket csak 1950. után folytathatták, mivel a Dózsa Tsz tagsága ekkor határozta el a dohánytermesztés felújítását. A Dózsa Tsz-nek négy, különböző helyen fekvő, hodálya van. A hodályban végzett fűzési munkálatok, mint fentebb láthattuk, mesemondásra nem nagyon alkalmasak; az időt főleg beszélgetéssel, nótázással és tréfálkozással töltik el. Más a helyzet azonban a csomózóknál. A Dózsa Tsz-nek nincs külön csomózóháza, ezért a csomózást kénytelenek egyenlőre a központ egymásbanyíló irodahelységeiben tartani. Ilyenkor az irodákba lócákat és hosszú kecskelábas asztalokat tesznek, melyeken a dohányleveleket minőségük szerint szétválogatják és csomókba kötik. Mivel a tsz-tagok munkájukat ülve végzik, s a levélosztályozás nem jár zajjal, elképzelhető, hogy a csomózás a mesemondás legkedvezőbb alkalmai közé tartozik. 181