A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 2. - 1959 (Nyíregyháza, 1961)

Csallány Géza: Nagy Géza régészeti levelei Jósa Andráshoz

1. Mélyen tisztelt kedves bátyám ! Nagyon örülök, hogy szolgálhatok a szkítákról írt tanulmányommal, melyhez mellékelve itt küldök kedves bátyámnak egy különlenyomatot a Budapest Régiségeiből s egy másik kisebb füzetet, amit az 1902-i nagy rendezés alatt a Szent István-napi nyitás alkalmával készítettem a régiségtárról. Ami a szkíták nemzetiségét illeti, a fő dologban ma sem változott a véleményem. Ma sem tartom őket iránoknak, mint a német tudósok nagy többsége, hanem velünk közelebbi viszonyban levő uralaltájiaknak, vagy turánoknak. A részletekben azonban módosult a véleményem, aminek alkalmilag egy pár helyen irodalmilag is kifejezést adtam. Egy pár idézetet ezekből ide mellékelve küldök. Még a télen állítottam össze boldogult Újfalvi Károly részére, ki a múlt év vége felé Firenzéből keresett fel, hogy küldjem meg neki a szkítákról szóló tanulmányomat, melyet ismertetni akart az „Archiv für Anthropologie"ban, de mire megküldtem volna, meghalt. A fődolog, amiben módosult a véleményem, abból áll, hogy nem tartom a szkítákat a szumírok egy barbárságban maradt ágának, hanem a törökségből kiszakadt népnek, mely Déloroszországban már erősen keveredett finn és ugor elemekkel, sőt, elamita-kaukázusi elemeket is vett magába. Ezek az elamitakaukázusi elemek okozták a régebbi tévedésemet, melyeket Lenormant után szumíroknak gondoltam, aki pl. a &?/S2=kormányozni (innen a szkíta kszaj, kozol=király), bat=ölni (szkíta: oior-pata = férfi-ölő) stb. szókat a szumír-akkád nyelvkincsbe tartozóknak veszi föl, holott ma már bizonyos, hogy egészen más volt a szumír-akkád s megint más az elamita-susai, vagyis a behisztuni híres fölirat középső nyelve. Az u.n. szkíta-leletek, melyekről Hampel és Reinecke P. értekezett, egész a Bajkál tóig követhetők. Körülbelül ezen a területen volt a szkíta mozgalmak központja s így azok a jelenségek, melyek török-tatár típusú népnek mutatják a szkítákat, megegyeznek a régészeti leletekből levonható földrajzi viszonyok etnikai tanulságaival. Egyes szkíta szók jakutos jellegűek ; a jakutok ma a Bajkáltól északkeletre elterülő szibériai pusztaságon tanyáznak, s nyelvük egészen különálló helyet foglal el a török-tatár nyelvcsoportban, úgy, hogy míg pl. az ozmán, turkmén, kazáni és krími tatár, üzbég, kirgiz, ujgur stb. nyelvek között csak nyelvjárási különbség van s Vámbéry szerint a kínai tatár megérti a konstantinápolyi török beszédjét, a jakutok nyelve már önálló és külön török-tatár nyelv. Már most vegyük ehhez, hogy a jakutok ma is szakáknak (azaz szakha-lar) nevezik magukat, ahogy az ókori szkíták, kiknek uralkodó törzse, a királyi szkíták, mint Herodotos írja, szJcolot-nak (azaz szako-loth=szakha-lar) nevezték magukat; a jakut név sem más, mint a szaka névnek tunguzos változata, csakhogy itt a többes rag is tunguz (jak-ut) ; ugyanilyen viszony van a szkolot=szako-loth és szkythész—szakith között, mely utóbbi (ti. a szkythész) a szkíták nemzeti nevének, a szaJca-n&k (így nevezték őket a perzsák) a kínaiaknál sze : többes raggal ellátott alakjából (szakith) lett akár a pontuszi görögök, akár pedig a kaukázusi (cserkesz-abcház) népség által eltorzítva. Ez a török fajta népség aztán, elszakadva őshazájából, más fajú népek fölött helyezkedett el, mint uralkodó néposztály. Legközelebb estek hozzájuk a különböző finn-ugor törzsek még Közép-Ázsiában. A benső kapcsolatot eléggé bizonyítja a szkíta tűzistennek (Hestiának) Tahiti neve, mely egyenesen a 52