A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 2. - 1959 (Nyíregyháza, 1961)
Feltich Nándor: A besztercei románkori aspersorium
több mint ezer éven át a Kárpát-medence népeinél, közöttük az avaroknál sem szűnt meg ható erő lenni, s most egyes ősi kelta mintákon kívül a színes zománcot szolgáltatta a Kettlach-kultura művészetének. A legfiatalabb forrás a honfoglaló magyarság által a Kárpát-medencébe behozott keleties, palmettás művészet volt. A mi románkor-kutatásunk szempontjából nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy ez a művészeti forrás, a maga keleti virágzási területeiről Skandinávián át terjesztve hatását Nyugat-Európa központjainak műhelyeihez, csak akkor nyert befogadást a kegyszereket előállító említett központokba, amikor az új hazában elhelyezkedett magyarság körében az őshazából elhozott pompás tarsolyok, palmettás veretek, díszes fémveretes övek és lószerszámok már vagy a földbe vándoroltak a pogányos, sámános temetkezések alkalmával, vagy a hosszas használat következtében tönkrementek, és utánpótlás hiányában kezdtek kimenni a divatból. Föltételezhető, hogy ezek a pogány életre emlékeztető ezüstveretes fölszerelések Szent István korában semmiképpen sem voltak összeegyeztethetők az új típusú állam ós az egyházi szervezet célkitűzéseivel. Még a bezdédi tarsolylemez keresztje sem segített ezen, egyrészt mert az első megszállókkal a sírba került pogány temetési szertartás kíséretében (a X. sz. elején), másrészt, mert a honfoglaló magyarság körében ismeretes kereszténység az eretnek Arianus-féle kereszténység déloroszországi hagyománya volt, s mint ilyen, Szent István előtt alig jöhetett számításba. Szent István nagyon jól ismerte ezt a palmettás pogány művészetet, hisz kincstárában volt őseinek palmettás díszű, csodálatos művű szablyája, amelyet később a német-római császárok koronázási alkalmakkor hatalmi jelvényként forgattak kezükben, de maga inkább az észak-európai, immár keresztény udvarok egyikéből szerzett magának egy olyan modernebb kardot, amelynek díszes elefántcsont markolatgombja és széles ellenzője a föntebb említett Ringerike-stílusban készült. A honfoglaló magyarság palmettás művészete azonban nem omlott össze mindenestől a Kárpát-medencében. A kalandozások hat évtizedet felölelő korszakában szünetelt ugyan a művészeti tevékenység nálunk, de 955 után a szív alakú csüngős veretek (ha kisebb méretezésben is) a helyi fémművesség mintakészletében számos változatban szerepelnek (eredetileg álcsatok). Ugyanilyenek lehettek az áttört nagy bronzkorongok, amelyeken rendszerint egy állatalak vagy egy életfa, vagy a kettő egyesítve, alkotta a jól szembeszökő mintát. A Magyar Nemzeti Múzeum múlt századi raktáranyagában több ilyen korongot őriznek. Ezek közül kettőnek rajza jól szemlélteti a mondottakat (3—4. kép). Mindkét korong lelőhelye ismeretlen, de kétségtelenül hazai leletek. A besztereci aspersorium két alapvető díszítőelemét találjuk rajtuk : az alul kettéváló szárú palmettát (a korábbi finom erezósek helyett durva vonalkázással díszítve) és az oroszlánalakot, primitív kontúrvonalakkal és a nyakon az oroszlánsörény jelzésével. Ezeken a korongokon már ugyanazon a primitív fokon állóknak látjuk a keretbe állított állati vagy növényi motívumot, akárcsak a Kettlach-stílus bronzain. A kontúrozás is ugyanaz. A különbség csak az, hogy míg a honfoglaló magyarság kezén levő áttört korongokon nyoma sincs a nyugati keresztény gondolatvilág hatásának, a kettlachi jellegű zománcos kegyszerek zománcszínei a maguk szimboHkus jellegével, ós egyes félreérthetetlenül keresztény ábrázolásukkal (Crucifixus, Agnus Dei) világosan mutatják azt a tendenciát, hogy minden mintának keresztény vallási jelentése legyen. A zománcszínek az egyébként közömbösnek látszó egyszerű, primitív állatalakoknak a keresztény gondolatvilágnak megfelelő új értelmet adnak. Az ún. Kettlach-kultura 40
