A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 1. - 1958 (Nyíregyháza, 1960)
F. Takács Zoltán: Jósa Andrásról
tárnia, sőt Egyiptom és Kína, másrészt Mezopotámia és a Villanova kori Itália közt. Jósa András régészeti kérdésekben régész maradt, és azáltal lett nagy, hogy önmaga szabott korlátot magának. Annyira beleélte magát kisebb hazájába, hogy mint gyűjtő, nem is nyúlt máshoz, mint a nyírvidéki emlékekhez. Egy területre szorítkozott, de annak felismerésében tökéletes volt. Múzeumában nem pályázott csodadolgok gyűjtésére, a kuriozitások nem voltak az ő esetei. Ellenben történelmi képet akart adni a Nyírségről és ez sikerült is neki. Volt a dologban természetesen valami nagyon tiszteletre méltó szubjektivizmus is. A honfoglalók emlékei érdekelték elsősorban. Az egykori kis nemzetőr, a javíthatatlan Kossuth-rajongó, ki egyébként öregségére is fiatal maradt, bevallottan vadmagyar volt. Saját kárára is az maradt mindvégig. Megvolt a lehetősége arra, hogy egyetemi katedrát foglaljon el Budapesten. Kitért előle. Miért ? Tréfával hárította el magától a megtiszteltetést. Azt mondta : nem tud megválni a nyíri vinkótól. Igaz, hogy szerette azt is. De mindig ásványvízzel itta és mellette józan maradt. Amellett korán fekvő ember volt. Merem állítani azt is, hogy nem is a megszokott orvosi praxis tartotta vissza. Ezt megtalálta volna Budapesten is. Nem tévedhetek, ha azt állítom, hogy legkevésbé a nyíri vinkó, hanem a föld alatt nyugvó ősök vasmarkának az ereje volt az, ami nem engedte elmozdulni a Nyírségről. Ö azt állította : „Komolyra fordítva a dolgot, azt mondván pár szóval, hogy a mainzinál tanulságosabb múzeum minden általam látott múzeumok között nincs. Már csak azért is szerelmes vagyok bele, mert itt hatalmas bizonyítékaira akadtam azon régen belém rögződött nézetnek, hogy a Kr. előtti évezredben a kultúra nem délről, Olaszországból vagy északról, Skandináviából, hanem keletről származott át Európába és amely kultúrának egyik megállapodási pontja és tovaterjesztője a mi hazánknak lakói voltak ... A mi hazánkon át terjedt a műveltség a Kr. előtti évezrednek úgy első, mint második felében a művelt keletről az akkor még barbár Közép-Európába. Nem én, vagy valamely magyar tudós, hanem Mainz és vidéke őstörténelmének kutatói derítették ki azt, hogy a Kr. előtti évezred elején keletről a Duna középfolyásának tájáról, tehát a mai Magyarország területéről kelta törzsek nyomultak Németország délnyugati részébe és a Rajna partjára. Mintegy 500 évvel Kr. előtt germán törzsek hatoltak utánuk és részint elűzték a keltákat, részint pedig, és főképpen a Rajna középfolyásánál összevegyültek és a Kr. előtti 3-ik vagy 2-ik században-* kelta—germán kultúrát fejlesztettek. Német tudós állítja azt is, hogy a kultúrát nyújtó fél minden valószínűség szerint nem a germán, hanem a kelta volt." Epiteton ornánsza lett a „nyíri kuruc" is. Ezt meg annyira kiérdemelte, sajnos, a saját kárára is, hogy annak ellenére, hogy németül épp oly jól beszélt, mint magyarul és angolul meg franciául is tudott, egy idegen nyelvű közleményt se jelentetett meg. Pedig ezzel mennyire élénkebbé tette volna az érdeklődést a külföldön a hazai régészeti kérdések iránt. A merészen ható (fent idézett) nyíri kultúra elmélete is termékenyebb hullámokat vetett volna, ha a nemzetközi régészeti közvélemény253
