A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 1. - 1958 (Nyíregyháza, 1960)
F. Takács Zoltán: Jósa Andrásról
mutatni embert, akinek jobb szíve lett volna, aki jobban tudott volna együtt érezni embertársaival, aki készebb lett volna mindig segíteni és áldozni, aki a szó legnemesebb értelmében demokratább tudott vohia lenni nála, és akitől távolabb lett volna minden hiúság és nagyképűség. Jósa András mint múzeumalapító régész is lelke egész melegével ragaszkodott a Nyírséghez. Egyik iratában nyíri sovinisztának dédelgeti magát. De a régiségtudománnyal éppen úgy lépést tartott, mint az orvostudománnyal. A régész épp oly fegyelmezett volt benne, mint az orvos. Egyformán ismerte mindkettőnek az erkölcsét. Sőt azt mondhatjuk, hogy Jósa András az orvos, iskolázottságában jobban bízva, merészebb diagnózisokat és beavatkozásokat engedett meg magának, mint amilyen megállapításokat kockáztatott régiségkutató mivoltában. A lelkes lokálpatrióta, mihelyt módjában állt, megtette a maga ellenőrző útjait Párizsban, Londonban, de leginkább Németországban, bár anyagi eszközei az idők múlásával egyre mérsékeltebbek lettek. Valósággal megható, hogyan számol be a „Nyírvidék"-ben az olvasók türelmét kockára téve, minden kő- és bronzbaltáról, amit egy-egy kisebb fajta német múzeumban látott. Minden ilyen kő- és bronzkorszaki tárgy nemes élmény, sőt szenzáció volt neki, különösen, ha itthoni darabjaira emlékeztette. Együtt élvezzük vele a boldogító érzést, mikor mainzi kollégája, Paul Reinecke szavairól számol be, ki véleményét helyesléssel fogadta. Példaképe lehetne az ő szerénysége sok szaktudósnak. Aki mély bepillantásra vágyik Jósa András lelkületébe, olvassa el „Barangolások Németországban és visszaemlékezések" című művét, egy féktelenül csapongó, élvezetes útleírást, amit a keresetlenség és leleplezetlenség netovábbjának is nevezhetnénk. A szerző nem igényel ebben irodalmi sikert. Mondanivalójának gondos megstilizálásáhcz se vesz magának fáradságot, de közvetlenségével elevenné tesz mindent, amit leírt. Ez az a könyv, amelyikben Jósa András nem riad vissza attól, hogy leszólja Liszt Ferencet és Wagner Richárdot. Nürnbergről és abban különösen a „Schöne Brunnen"-ről, elragadtatással ír. Kifejti nézetét, mely szerint a szoborművek is megkívánják a színeket. A be nem festett márványés bronzfelületet hullaszínűnek minősíti. Mi természetesen azt mondjuk erre, hogy álláspontja épp annyira szubjektív, mint az ellenkező nézet, és aki mindjárt műve elején bevallja, hogy a filozófia sohase volt és lesz kenyere, attól a harcias fellépés a színezett formák érdekében rossz néven éppen úgy nem vehető, mint az ókori görögöktől, kik a többi ókoii népekkel együtt szintén színezték a szobraikat. A németországi „Barangolás" is tulajdonképpen a Nyírvidék múzeuma érdekében történt. írója figyelmét minden, amit látott, hazaterelte. A „Visszaemlékezések", ami a „Barangolások" alatt, mint alcím szerepel, tulajdonképpen önéletrajzot és önvallomást jelent, nemcsak a múltnak, hanem a jövőnek is. A múzeumügy az ő idejében még sok kívánnivalót hagyott hátra, a vidéki múzeumokról nem is beszélve. Nem mintha nem lettek volna már kiváló kutatóink és tudósaink. Pulszky Ferenc a milleneumkor már fénykorában volt. Hampel József, ki nyomába lépett, teljesen kora színvonalán állott. Jósa András vele és kiváló munkatársával, Nagy Gézával, állandó összeköttetésben dolgozott. Kölcsönösen nagyrabecsülték egymást. Akivel első lépéseit tette, Rómer Flóris, szintén legjelesebb úttörőink 251
