A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 1. - 1958 (Nyíregyháza, 1960)
Merényi Oszkár: Szemere Pál kiadatlan kritikai műve Kölcsey ellen és Berzsenyi mellett (1817)
kifejezéssel kapcsolatban rámutat arra, hogy Kölcsey hasonló kifejezésektől el van ragadtatva a Berzsenyi bírálat más helyein, s így következetlen bírálatában. Ezt a kifejezést egyébként Szemere nem magyarázza közelebbről úgy, mint Berzsenyi fogja tenni. A „pólya örömébe mártani" kifejezésre azt mondja, hogy a szavakat nem „lexicograph cirkálómmal" kell mérni, hanem bele kell helyezni a költemény hangulatába. Finoman értékeli a „gőztorlaszok alpesi" kifejezést, amelyhez Csokonai képét („a kenyér sík óceánja") és Schiller „Thatenbergjét" hasonlítja : „A gőztorlatok igenis hegyek módján jelennek meg, s mint a tenger hullámai mondatnak hegyeknek, úgy mondathatnak a gőztorlatok is hegyeknek. A gőztorlatok Alpesi érzékibb, poetaibb, megrázóbb" 58 . Felismeri azt is, amit később Berzsenyi oly élesen bírál, hogy Kölcsey felületesen olvasta az Életphilosophia egyik sorát („gigászi örök vár chaosza"), s így Kölcsey bírálata ebben a vonatkozásban alaptalan. Szépen magyarázza az ének nektáros érzését is : „A poesis nem a földhöz ragadt, hanem a földtől ég felé emelkedő lélekből ömlik elő. A poesis egyik ilyen része az ének, mely érzésből áll, földi és mennyei érzésből egyaránt, s éppen a vegyítés van kimondva az istenek itala, a nektár által, mely hevít ugyan, de nem gerezd vagy törköly, vagy égett bor módjára" 59 . Itt teszi Szemere azt a finom megjegyzést is, hogy a „kritikusnak az ítélet alá vett költő világára nézve tanult topographusnak szükség lennie", s kapcsolatba hozza a Bonyhai grotta fenti kifejezését a Melancholiában mondottakkal, amivel Berzsenyi verse összefüggésben van 60 . A „Libáni Tempével" kapcsolatban rámutat arra, hogy a Kölcsey által bálványozott Dayka is használ hasonló kifejezést. Az „alak Sonett" kifejezést nem elemzi. Végül így foglalja össze ellenvetéseit Kölcseynek Berzsenyi kifejezéseire vonatkozó bírálatával kapcsolatban : 61 Kölcsey nem képes megérteni Berzsenyi stílusának egyéni sajátosságait, „nem képes belehelyezkedni a költő világába, pedig Berzsenyi climájában a nyelv élőfája csupa lángolás, csupa ifjúi erő jellemvonásait mutatja". Rámutat Herderre, mint jó példára, aki egyként fel tudta fogni „mind az atticus, mind az asiaticus stil szépségeit" világirodalmi kritikájában. „A magyar criticusnak nem neheztelni, hanem örvendeni kellene, hogy a keleti fajnak van költője, ki keleti pompában képes megszólalni." A Kölcsey által kifogásolt provincializmusokkal 62 kapcsolatban megjegyzi, hogy ezekkel Berzsenyi nem ünnepi, hanem ún. hétköznapi dalaiban él, s különben is, a provincializmusnak nem keveset köszönhet a magyar irodalmi nyelv már csak a Himfy megjelenése óta is. Berzsenyi provincializmusai nem gyakoriak, Kölcsey kifogása túlzott. Különösen igazságtalannak tartja Szemere, s ebben egyet kell értenünk vele, hogy Kölcsey szeretné az összes ún. fiatalkori darabokat a költővel kihagyatni, holott ez az ítélkezés semmiképpen sem állja meg 58 Uo. 24. 59 Uo. 25. 60 Uo. 26. 61 Uo. 26. 62 Uo. 26. 237
