Vertse K. Andor (szerk.): Az 50 éves Nyírvidék albuma (Nyíregyháza, Jóba, 1928)

Tartallyné Stima Ilona: Reggeltől-estig

lyet délben megirt. Reggel megkapja. Mit fog gondolni? Megérzi-e belőle, hogy az, aki írta, mindenkinél többnek tartja, hogy... szereti őt! Mély lélekzeett vett. Végre ki merte gondolni, gondolatban ki merte mondani a legszentebb szót s egészen egyszerűen, talán akaratlanul, ahogy jött. Türelmetlen lett. Már szerette volna «tudni», amit a «másik» érezni fog. Égő arcához szorította a két tenyerét. Ujjai kellemesen érintették arcát s behunyt szemét. Türelmetlenségében sétálni kezdett a szobán át. Az Íróasztalon meglátta ottfelejtett levelét. — Ó, a levél ! Irma ezt sem vitte el! Persze ő a hibás, hiszen nem mondta neki... de hátha... hátha ennek a levélnek itt kellete maradni? Hátha ennek sincs értelme? Feltépte a borítékot. Olvasta s megakadt a szeme az első szónál: — «Kár...» Milyen esetlen szó, mintha az a nehéz, sötét madár mondaná egy téli éjszakában, mikor éhen sikoltoz társaival «nélkülözni fogjuk»,... fogjuk... kik? Én magam! Ha már irok, miért nem merek őszinte lenni? Miért bújok a többiek, az ismeretlenek közé, akiknek semmi közük az én gondolatomhoz? Miért?... «Hogyan fogja önmagát és minket kárpótolni?» Nevetséges! Micsoda számonkérés és milyen ostobaság az egész levél. Elkedvetlenedett. A szive fájt. Azt hitte, hogy életében most először, azonban mégis ismerős volt ez az érzés. Hát nem tudja magát megértetni. Vagy rideg, vagy esetlen, amit ir. Az érzések szent csodájában meghaltak a szavak összetépte a levelet. Elszomorodott. Ölhetett kézzel ült és sokáig meg sem mozdult. Megrezzent. Csöngettek. Egy perc múlva barátnője jött felé. Mozdulatai pózolok, hangja színpadias. Ez eddig sohasem tűnt fel az asszonynak. 93