Vertse K. Andor (szerk.): Az 50 éves Nyírvidék albuma (Nyíregyháza, Jóba, 1928)

Fehér Gábor: A Náci születésnapja

Gondold meg és igyál! örökké a világ sem áll! Eloszlik, mint a buborék, Marad, mi volt, a puszta lég. A nagy, komor zseni mázsás sulyu szavai az Erkel muzsikát hevével együtt elkapták a lelkeket, mint pelyhet a vihar. Örvények zúgtak a dalból... félelmes, régi titkos és... szennyes örvények. Annál a helynél, hogy: Lesz aljas, gyáva és buták kezében áldozat — mindenki megértette az egész strófa félelmetes aktualitását. És mégsem ez foglalkoztatta elsősorban a lelkeket. A lelkek, mint a szemek oda voltak bűvölve az énekes alakjára, aki láthatólag józanságának utolsó, emberfeletti erejével énekelt. A feje pedig mindinkább felfeszült az ég felé; inkább a nyakát lehetett már látni, meg a széles, csontos arc homályos gödreit, amelyeken szüntelen ott táncolt a fáklya misztikus, ideges fénye, árnya. Félelmesen groteszk és nagyszerű volt egyszerre. Végre befejezte. És ekkor elhagyta az erő; a remek/boltozatos koponya előrecsuklott. Nagy, sötét hajtömeg omlott az arca elé és eltakarta a vonásait. Azután lassan elernyedt, megrokkant a dereka is; eleresztette magát, visszazuhant a székre. És mintha csak bóbiskolna, jobban és jobban az asztal felé hajolt, amig végül széles, csontos homloka nagyot koppant az asztalon. Utána pedig csend volt; a fiu nem mozdult többé! Ez a halálos csendben átélt perc a szesztől és a démoni szuggesztióju jelenettől felkorbácsolt idegek orgiája volt. Azután... nem történt ott semmi egyéb, csakhogy a fáklya sercegett, sercegett, de aki azt akkor végigélte, nem egyhamar fogja elfelejteni. Egy-két szem a miniszterelnökre vetődött. Az ült mozdulatlanul, az alsó ajkát beharapva és egy pontot nézett valahol a társaság fölött. Csak a keze mozgott; az. 148