Vertse K. Andor (szerk.): Az 50 éves Nyírvidék albuma (Nyíregyháza, Jóba, 1928)

Jósa András dr.: Emlékeimből

szeszszükségletét, amelynek átvételére egy kapitány szokott kijönni. Miután tudtam, hogy atyám mint ó conservativ ember a szabadságharcot hazánkra nézve üdvösnek nem tartván, meg nem engedi, hogy honvédnek beálljak, egy ilyen alkalmat használtam fel, hogy ellenállhatatlan vágyam teljesüljön. Oda léptem a kapitány elé. »Jelentem alásan vitéz kapitány uram, hogy szeretnék a haza szolgálatába állani.« — »Gyenge még maga arra öcsém.« — »Hogy volnék én gyenge, hiszen tegnap Váradon jelen voltam, mikor a halálfejesek zászló alá esküdtek, már pedig ezek között több volt -az olyan gyenge, sőt még gyengébb is, mint én vagyok, v— «No jó, hát beveszem röppentyűsnek, oda nem kell erő.» Atyám nem mondott ellent, nehogy ilyen mozgalmas időben tilalmát hazaárulásnak bélyegezzék. Én tehát a kapitánnyal bevonultam a váradi várba, ahol három napig a kapszlikat a legnagyobb lelkesültséggel töltögettem a durranó ezüsttel, meg lévén győződve, hogy minden kapszlitól egy-egy ellenség harap a fűbe. Az aranjuezi napok csak három napra terjedtek, mert akkor Beöthy Ödön volt a kormánybiztos, aki 48 előtt Biharban az ellenzék vezére volt, apám pedig a conservativeké. A zöld asztalnál ellenségek, a fehér asztalnál pedig legjobb barátok voltak és ezen barátság a szabadságharc alatt sem szakadt meg. Beöthy Ödönt okolom tehát, hogy három nap múlva, mikor egész énem a kapszliba volt bújva, a napos tiszt vagy altiszt kiáltja: «Jósa röppentyűs.» — «Jelen!» — «Menjen haza!« Erre a képzelhető leghosszabb orr lett a tableaunak fénypontja. «Nagy gyalázat ért», mint egyik igen kedves jelen (nem) levő barátom szokta énekelni, ha nem sok vizet iszik. A türelem húrját nem akarván tovább feszíteni, még csak azt szeretném röviden elmondani, hogy elkeseredésem— 125