Tisza-Eszlár: napi értesítő a tiszaeszlári bűnper végtárgyalása alkalmából (Nyíregyháza, Jóba, 1883)

40 orra kiigazittatott; szája helyrehozatott; fogai stb. megigazíttattak; szóval egészen más formája lett, mint ahogy a viznek hullámai partra vetették. Midőn azon tanúhoz én e tárgyban kérdést intéztem, amely tanu ezt elkövette és maga megírta egy fővárosi »Függetlenség« czimü lapban, azon tanu egyenesen eltagadta azt is a tek. törvényszék szine előtt és azt mondta, hogy azon czikkben sajtóhiba volt, pedig az a czikk az eljárást furfangosnak nevezheti. Nem, én ezt a szót »furfangos,, nem fogadhatom el. Ahhoz, hogy furfangosan járjon el valamely vizsgálóbirósági közeg, az elmének bizonyos foka mégis szükséges, de egy hullát, egy vizihullát, a melyről feltehető, hogy napokon, heteken, hónapokon át vizben volt, tehát tökéletesen el van torzulva, levetkőztetve tenni a tanuk elé: az egyszerűen oktalan eljárás. Nem csupán a vizsgálóbiró urat vádolom vele; a vádnak súlya, súlyának 99 századrésze azon kir. főügyészi helyettest terheli előttem és általam, a ki ott azon eljárásnál jelen volt, mert a vizsgálóbiró mint kezdő közege a törvényszéknek nem bírhatott nagy tapasztaltsággal, de egy oly ember, a ki még annyit se tud, hogy a hullát felsimerési eljárásra azon állapotban kell bocsátani, amiként az megtaláltatik az az ember az bitorolja helyét a kir. főügyészség hivatalában. Az elnök: Annak a megítélése talán nem az ügyvéd úrhoz tartozik, hogy érdemes-e azon helyre, vagy sem. Eötvös: De véleményt mondani bocsánatot kérek nagyságos elnök ur, az én jogkörömben áll. Az elnök: De a sértés nincs jogában; ez pedig nyilt sértés, mikor valaki helyére méltatlannak nyilvánittatik. Kérem tessék folytatni. Eötvös: A hulla le lett vetkőztetve. Mit tesz ez ? A hulla, mely vizbe került, de ha vizbe nem került is önmagától, a természet rendes meneténél fogva megváltozott, színei eltávoztak, az élet piros szine helyébe jön a kék, jön a zöld, jön a sárga, jön a fehér, jön a fekete, jön a halálnak mindenféle szine. A test körméretei megváltoznak, a mi vékony volt az lesz vastag; a lágyrészek felduzzadnak, a rothadás követeli a maga áldozatát, az enyészet kiveszi részét mindenből, s igy a hullának se szemei, se szája, sem orra, se fülei, egyetlen alkatrésze sem olyan, mint volt azelőtt. Ha felismerésről van szó, lehetőleg meg kell vizsgálni azoknak, kik azelőtt ismerték, mindazon részeit, melyeket legkevésbbé támadhat meg az enyészet, melyek legtovább ellentállanak a rothadás hatalmának. Meg kell vizsgálni a kemény részeket, a fogakat és mindenek fölött meg kell vizsgálni a ruházatot. Minden felismerési eljárásnál ez az első. Ez az, a melyből engedni nem szabad semmit és itt épen csak ezt nem engedték megvizsgáltatni. Ugy tették azt a hullát a tanuk elé, a hogy a hullát élő korában ruhátlanul, meztelenül nem látta azon alakjában saját édes anyja sem, azt a hullát, mely különben is el volt torzulva. Már hogy miként ismerhették volna meg azon tanuk, kik olyat életükben soha sem láttak, azt a törvényszék bölcsesége ítélje meg. Többet mondok: akármelyikünk elé állítsák legjobb ismerősünket, akit talán nem látunk három hónap óta, állítsák elénk kopasz fővel, leborotvált szemöldökkel hajzatától, szőrzetétől megfosztva, ruhátlanul, meztelenül, beszinezve, befestve: tessék élő embernek élő barátját, férjnek a feleségét, apának a fiát olyan alakan megismerni! És előáll a vizsgáló biróság, hogy nem ismerték fel, tehát nem Solymosi Eszter. Elhiszem, hogy nem ismerték fel; józan észszel biró emberek olyan alakban, olyan vizsgálati eljárás mellett nem is ismerhették fel. Hetvenkilencz napja volt annak, hogy Solymosi Eszter eltűnt; 79 nap elég a halálnak arra, hogy a felismerhetés bélyegző vonásait tökéletesen eltorzítsa, de nem elég arra, hogy a ruházatot színétől és alakjától megfoszsza. Egyetlenegy változatban lehetett Solymosi Eszteren a ruházat, tehát ezen egyetlen egyet rejtette el a vizsgáló biró a tanuk elől. Tessék már most ezen eljárást helyesnek, czélszerünek, okosnak mondani. Maga az édes anyja azt mondta a törvényszék előtt: »Hiszen ha csak ruhában láttam volna.« Husz tanu lett a felismerésre nézve kihallgatva és hallottam emberektől, kik azon tanuk egyikével, másikával négyszem közt, saját házi körében bizalmasan beszélgettek is, amidőn azt kérdezték tőle, vájjon felismerte-e vagy sem Solymosi Esztert abban a hullában? Egyik-másik tanu, jólelkű asszony, kit később itt hallottam a törvényszék előtt esküdözni, hogy kék szeme volt a hullának, ugy bizalmasan azt mondotta: én nem ismertem fel, de ha föl lett volna öltöztetve, ha ruhásán láttam volna, akkor nem tudom; de olyannak én sohasem láttam. Azt mondták azon tanuk és ezen tanuk egyszerű józan eszük használatában jobban megítélték, hogyan kellett volna a felismerési eljárást teljesíteni, mint a vizsgálóbiróságnak jelen volt öt vagy hat közege. De még ez sem elég, hanem a vizsgálóbiró még abban is személyválogatást tett, kit bocsásson felismerésre, kit nem. Zsidót, ez konstatálva van, egyet sem bocsátottak oda; pedig voltak köztök Solymosi Eszternek ismerősei. Ott volt Rosenberg, Grossberg és még talán egykettő. Ott volt Rosenberg leánya, hiszen az már csak természetes dolog lettt volna, az legelső kötelessége lett volna a vizsgálóbírónak, hogy az, a ki utoljára látta Esztert, odahivattassék a hulla megtekintésére, vájjon Eszteré-e, vagy sem. Rosenberg Rózi, Rosenberg Herman, akik az eltűnés napján látták Esztert, nem bocsáttattak oda, nemcsak mikor a Tiszából kivétetvén, még úgyszólván teljesen ép volt, hanem deczember 7-én az exhumináczió alkalmával sem, ez csak a kisebb hiba; abban az időben nem volt divat a zsidó tanuk vallomására valamit építeni. A nagyobb hiba az volt, hogy csak azon tanukat bocsátották oda, kiket Solymosi Jánosné ós Farkas Gábor biró kijelöltek. Ott van ez a felismerési jegyzőkönyvben, pedig a vizsgálóbiróság ugy állította fel a kérdést, hogy a hulla nem Eszteré. Mi következett volna tehát ezen feltevésből? Az, hogy ha nem Solymosi Eszteré a hulla, ne csak Eszter ismerőseit bocsássák oda, hanem mindenkit, mert ha a hulla nem Solymosi Eszteré, akkor valaki másé, és a ki nem ismerte Esztert, hát ha ismerte azt az egyént, a kitől a hulla származott. De a vizsgálóbiró azt mondta: Az a 15 tanu, a kit özvegy Solymosi Jánosné és Farkas Gábor biró kijelölése alapján oda bocsátottak, nem ismerte föl a hullát: tehát tessék eltemetni, Hogy kié a hulla, honnan ered, mi volt a neve ? annak kiderítéséről gondoskodni a vizsgálóbírónak eszébe sem jutott; de egyéb hibák és visszaélések is történtek. Tisza-Dadánál a Csonka-füzesben hat tanu felismerni vélte a hullában Solymosi Esztert, édes anyja és ennek testvére nem ismerték föl, csakhogy ők valami jól meg sem nézték a hullát, legalább azt mondják, hogy megnézték az arczát, körüljárták és elmentek, azt mondván, hogy nem az; de elfogadom e tényt ugy, ahogy van, az anya és ennek testvére nem, de hat tanu felismerni vélte, ezek közül kettő vagy három meglehetős határozottsággal, egy pedig specziális ismertető jel után. És mit gondol a magánvádló ur, hogy erről vétetett föl a jegyzőkönyv? Nem! Ezekkel a felismerési tanukkal a vizsgálóbíró ur jegyzőkönyvet nem vett fel, csak felirta egy papirosra, hogy ez meg ez azt mondja, de sem a jegyzőkönyvet a tanukkal alá nem iratta, sem nyilatkozataikat szó szerint jegyzőkönyvbe nem vette, egy szóval jegyzőkönyvet nem vett fel, — pedig ezt a felismerési eljárást ismételni nem lehet a törvényszéknek, sőt a mindenhatónak sincs többé hatalmában azt a hullát ide fektetni, azokat a tanukat újra ide behívni és azt kérdezni : Nézzétek meg jól, az-e Solymosi Eszter vagy sem ? Ez az alkalom örökre elenyészett, és daczára, hogy a vizsgálóbiróság tudta, vagy legalább tudhatta, hogy el fog enyészni, azon tanukkal jegyzőkönyvet még sem vett fel. Pedig a törvény nem hiába rendeli, hogy a vizsgálóbírónak jegyzőkönyvet kell felvennie a tanúval, mert nem az az igazság a tanúvallomásban, a mit a vizsgálóbiró elképzel, hogy ugy mondta a tanu, hanem az, ami szórói-szóra feliratik, felolvastatik, a tanu előtt, neki megmagyaráztatik s általa sajátkezüleg aláiratik. A tanúvallomások ezen alakszerű igazságának itten nyoma sincs, pedig a vizsgálóbiró is, amint emiitettem, és amint nem is lehet máskép, nagyon esendő emberi hibákkal, fogyatkozásokkal teljes, még a legkitűnőbb is és a vizsgálóbírónak is, mint minden embernek az a természete, ha valamely ügy a kezébe kerül, fölteszi magában, hogyan kellett annak történnie, amint, hogy az első tanúvallomás, az első helyszíni szemle után föltette magában itt a vizsgálóbiróság, hogy itt rituális gyilkosság történt, kedvencz eszméjéről senki sem mond le szívesen; a vizsgálóbiró legkevésbbé és kivált ha fiatal ember a vizsgálóbiró, egyáltalán nem mond le könnyen róla, hát még ha az országban népszerűséget, dicsőséget szerez neki, akkor nem mond le róla semmiesetre sem. Tehát mikor a vizsgálóbiró szemben áll a tanúval, és az olyant talál mondani, ami kedvencz eszméivel nem fér össze, ami eddigi munkálkodását semmivé tevéssel fenyegeti, feltehető-e arról a vizsgálóbíróról, hogy ha azon tanu szavait a maga módja szerint foglalja irásba, azokat hiven irja le ? 10