Somogyi Múzeumok Közleményei 19. Jubileumi kötet (Kaposvár, 2010)
Ábrahám Levente - Juhász Magdolna - Nagy Lóránt: Emlékképek az 1950-es évekből
JUBILEUMI KÖTET Égeres láperdő a Baláta-tó melletti szélsőséges a láp klímája. Azt hiszem ez júniusban vagy májusban történt. Minden este óriási talajmenti köd volt. Volt egy gyönyörű élményem ezzel kapcsolatban. Az embermagas ködben jött egy szarvascsapat, és csak az agancsok és a fejek látszottak ki a ködből. Most már látjátok, hogy szívvel-lélekkel lehetett odajárni.- Sok vipera volt akkor a Batátán? Nagyon nehéz volt megfigyelni őket? Igen. Sok volt a vipera. Csak itt is az emberi kapzsiság közbeszólt, ugyanis egy kaszói erdész összeszövetkezett az osztrákokkal, miután sikerült a területet védetté nyilváníttatnom. De azután is rengeteget kiadott, elárusított.- Élve vitték el őket? Igen. Azoknak nagy szó volt. Nem akarom most a nevét mondani, nem is lényeges. Én akkor már gyanakodtam, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy a keresztes viperának a fekete változata él itt, hanem egy olyan változata található meg, amelyiknek szem alatt két pikkelysora van. Ez jellemző egy balkáni változatra is. Ezekből a kiárusított viperákból, amikor már én nem jártam oda, megjelentetett egy osztrák sógor egy dolgozatot, hogy ez egy másik alfaj, a „bosniensis".- Hogyan lehetett a legkönnyebben megtalálni a viperákat? Milyen élőhelyen fordultak elő? A sok terepmunka után rájön az ember, hogy elsősorban a sasharasztosokban élnek. Kedvelik azokat a kicsi tisztásokat, amelyeket reggel megsüt a Nap. Ott nagy valószínűség szerint megtalálható a vipera, mert szépen kijön oda napozni, melegedni. A kisvasút töltésein, a napnak kitett oldalán hajnalban szintén meg lehetett őket találni. Az első kalandom is ilyen volt. Még az első ilyen kutatóét alkalmával estefelé a töltésen mentem, amikor láttam, hogy megmozdult egy kígyó. Bár kígyógyűjtő bottal jártam és fel voltam készülve, hogy leszorítsam, de meggondolatlanul mindjárt megfogtam a nyaka mögött. Szerencsémre csak egy rézsikló volt, ha vipera lett volna, akkor akár baj is lehetett volna belőle. Attól kezdve aztán nagyon óvatos voltam. A kígyófogási technikám az volt, hogy bottal először leszorítottam az állatot, egy másik vesszőt addig araszoltattam rajta, amíg oda nem értem a fejéhez. Mindig egy gyűjtőzacskó lógott a derekamon vagy a derékszíjon, abban egy madzag volt, amire horgot kötöttem. Azt szépen rátettem a fejére és meghúztam, majd annál fogva fölemeltem, és akkor a zacskót kinyitva farkánál fogva beleengedtem a kígyót. Egy hirtelen mozdulattal befogtam a zacskó száját és megkötöttem. S akkor a zacskót már be tudtam tenni az oldalzsákba vagy hátizsákba. Ugyanis ha fej mögött megfogom, akkor nem tud visszaharapni. De közvetlenül a fej mögött kell megfogni! Janisch Miklós barátom mindig így fogta meg. Kisebb marásai voltak, de mindig megúszta könnyebben. Na, hát persze nem az volt a célom, hogy csak viperát gyűjtsék, hanem az életüket akartam tanulmányozni. Bevittem őket Genyőtés cseres-tölgyes a Baláta-tó mellett Homoki ezüstperje gyep 231
