Somogyi Múzeumok Közleményei 18. (Kaposvár, 2008)

HORVÁTH JÁNOS: A Rippl-Rónai tanítványok. Rippl-Rónai művészetének hatása az 1910-es években Kaposváron

Éppen a modern kifejezési stílusban nem találtak értéket, amelyért nehéz, áldozatos sorsot vállalt Rónai. Minden a művésszel összefüggő dolognak csak az extrém oldalát látták. Valójában nem tudták megérteni azt, hogy szá­mukra az egyáltalán nem tetsző festményekkel is sikeres és gazdaggá lehet válni. Egy kalandos út mesébe illő, szerencséjét olvasták ki életéből. Sok öröm és büszke­ség forrása lett a hírnév. Kaposváron a tekintélyt nem a művészetért, hanem a hírnevessé és a vagyonossá válá­sért kapta. Akinek ott birtoka van, annak van tekintélye is. A többségtől elütő külsőségekben, öltözködésben, hajvi­seletben mutatkozó különc eltérések a kisvárosi polgár­ban kétes érzelmeket keltett. Az is botrányos, hogy ide­gen nővel élt, mint tudjuk, sokáig nem volt Lazarine-nal megesküdve. Az anyagilag független, a hivatali rangra fittyet hányó, magabiztos fellépésű művész az illetlenség és dölyf benyomását keltette a címzetes urak szemében. A sajtója jó volt, de ez nem jelentette azt, hogy ugyan­olyan mértékben elfogadták volna, mint Budapesten. Az olyan kis város, mint Kaposvár tovább megőrzi a nagy művész által keltett örvények nyomát, mert kevés a válto­zás, ami eltörölné. Minden extrémitás tetejében, ott láthatták a szolid polgárok a „kukoricás" képeket. Már a stílus megjelö­lése, „kockacukros", vagy „kukoricás" is, komolytalanul hatott rájuk. Maga a művész, mit sem törődve az elmé­lettel, ejtette ki rájuk a címkévé vált szót. A mozaikos ecsetkezelés vadságát a művészkollégák is rosszalló megjegyzésekkel illették. Durvának tartották, azt a tem­peramentumot, vitalitást, amely Rippl-Rónait elvezeti a „vad" stílushoz. Csaknem száz év kellett, hogy az eu­rópai művészet ismeretében, a „magyar vadak" stílus kategória meghatározásával, a kukoricás Rippl képek kiemelkedően megbecsült helyre kerüljenek. Az enteri­őr képeket már a maga idején gyorsan tudták megérteni és befogadni. Azért, mert kapcsolódást tartalmazott a XIX. századi zsáner témájú művészettel. A modell felis­merhetősége nagyon szórakoztatóan hatott. Kaposvá­ron ezt is félreértéssel fogadták. Ismerjük Piacsek bácsi panaszát Margit leányától, hogy Rippl-Rónai ecsetjétől, a karikatúraszerűen kigúnyoltnak érezte magát. - „... Jóska kissé eltúlozta nagy orrát és piros arcszínét, vi­szont tökéletesen megörökítette sajátos mozdulatait." 25 Amikor Rippl-Rónainál az öregség és az alkotói ké­nyelem ideje bekövetkezett, lelepleződött az esendő ember. A munka és összpontosítás szempontjából ke­vésbé megterhelő, de jövedelmező pasztell arcképeket vállaló művészbe - a hírnév magasáról letaszítván, le­het rúgni. „Eladta magát. Lipótvárosi szalonfestő. Leg­feljebb a párizsi korszaka marad fenn." - így nyilatko­zott Bernáth, aki nem állhatta a szecessziós stílust és a „kukoricás" képeket szóra sem tartotta érdemesnek. 26 Rippl-Rónai budai műtermében Hermann Lipótnéval 1926 k. Jöttek az új radikálisok és árnyékukban előbújtak a sértettek, akikről Rippl-Rónai valaha kíméletlen bírálatot mondott. Bernáth szerint „nem mondott ő jót senkire." 27 A fent idézett Rippl-Rónai levél és visszaemlékezési dokumentumok alapján igaztalan az állítás. Tudott jót mondani és dicsért is. A festőforradalmár nem pedagó­giai szempontokat fontolgatva, hanem radikálisan fogal­mazta meg ítéletét. Az idős és bölcs Rippl-Rónai átlátott a fiatal kollégák támadásán. Tudta, hogy a nemzedékek harcával, súlyos drámák, sértődések mentén újul meg a művészet. Fiatal korában ő is heves indulatokat táplált a művészi tekintélyuralommal szemben. Szerette a fia­talokat, bízott bennük, segítette, tanította őket. Ismertté vált eset, amikor már részt vett a budapesti kiállítások zsűrijében, a MIÉNK 1909-i anyagát bíráló zsűritago­kat, Szinyei Merse Pált és Ferenczy Károlyt is meglepő, nézeteltéréshez vezető engedékenységet tanúsított az újat hozó, kísérletező fiatal festők képei iránt. Ugyan­azok a fiatalok egyszer-kétszer bevették a saját kiállí­tó csoportjukba, végül mellőzték Rippl-Rónait. Fájlalva vette tudomásul, hogy végül őt is meghaladta a kor. Túltette magát rajta. 1927. őszén a Róma-villában történt, hogy Bernáth Aurél meglátogatta nagybeteg Rippl-Rónait. Az életével leszámolt Rippl így szólt Bernáthnak, aki mélyen megrendült a hallott szavaktól. „ - Azért én magát mindig szerettem. Azért mondta, tehát megbocsátotta levelemet. Vén cigány vagy! - gondoltam, s ugyanakkor a belső sírás is fojtogatott." 28 Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv. Kaposvár, 1995. Piacsek bácsi és leányai. 20. oldal. Bernáth Aurél: Utak Pannóniából. 1960. Szépirodalmi Kiadó. Búcsúm Rippl-Rónaitól. 432. oldal. Bernáth Aurél: Utak Pannóniából. 1960. Szépirodalmi Kiadó. Búcsúm Rippl-Rónaitól. 438. oldal. Bernáth Aurél: Utak Pannóniából. 1960. Szépirodalmi Kiadó. Búcsúm Rippl-Rónaitól. 442. oldal.

Next

/
Thumbnails
Contents