Somogyi Múzeumok Közleményei 18. (Kaposvár, 2008)

VARGA ÉVA: „Vérzivataros esztendők"

túlélés reménye és szégyene." Borzalmas emberi sorsok - és ezekre képes volt szenvtelenül tekinteni Gönczi. Úgy tűnik, képtelen volt túllépni hivatalnok énjén, az elhurcoltak holmijának műtárgyai közt válogatott, a történtekért ő semmiféle felelősséget nem érzett. Sőt, későbbi, gúnyos, cinikus szavai visszatetszést keltenek. Vegyük azonban figyelembe: a háborúval a világ kifordult sarkaiból, a rettegés, a halálfélelem a mindennapok részévé vált, az értékrend megbomlott. Ebben a káoszban felértékelődhetett a higgadtság, a hűvös racionalitás. Gönczi 1945. április 6-i, 7-i keltezésű, a helyi Izraelita Tanácsnak írt leveleiből mindenesetre kiderül: az addig kötelességből összegyűjtött tárgyak a múzeumban hirtelen nagyon „alkalmatlanokká" váltak.

44 Június 6-án Gönczi bejelentést tett tevékenységéről az elhagyott zsidó javak kormánybiztosának is. Hangsúlyozza, hogy igyekezett „már országos érdekből is főleg a festményeket számba venni". Kéri a kormánybiztost, hogy jelentését saját hatáskörében „a mai zavaros s rendkívüli viszonyok tekintetbe vételével intézkedni méltóztassék". Hangsúlyozza, hogy „készséggel" rendelkezésre áll az egyes ügyek lebonyolításában, s nézete szerint „mindaddig míg a katonai átvonulások s részben való megszállások el nem múlnak az egész ügyet pihentetni kellene, hogy aztán egységesen ezen műtárgyak ügyének elintézése véglegesen dűlőre jusson". A kaposvári Izraelita Hitközséghez egy évvel később, 1946. augusztus 19-én kelt levelének tartalmából, hangneméből valamiféle mentegetőzés és az önvédelem szándéka tűnik elő. E levélben ismerteti, hogy 1945. április 6-án Gönczi bejelenti a helyi Izraelita Tanácsnak, hogy a múzeumban zsidóktól származó műbútorok és képek vannak, a könyveket és képeket egy ideig itt őriztetik, ám a bútorok mielőbbi elszállítását kéri, „mert a múzeum tárgyainak újból való kitárolását nagyon akadályozzák". (Tudjuk, hogy milyen messze állt a múzeum egy újabb kiállítás rendezésétől.) Másnap, április 7-én ugyancsak a Tanácsnak leírja, hogy a törvényszéki palotában sok festmény volt gondosan osztályozva, melyeket az oroszok az épület padlására hánytak, a dr. Fekete Gyula-féle házban szintén számos festmény volt elhelyezve, melyeket előzetes értesítés nélkül az oroszok kidobáltak s valahova elvittek. (A törvényszéki palotában már a németek miatti pakolásból eredően sem lehetett rend, s a Fekete-házból már a németek kihordták az udvarra az ott lévő anyagot! - vö.: Liebstöckl Jenő jegyzőkönyvével) Kéri továbbá Gönczi, hogy vitesse el a tanács a könyveket, azok az irodájában vannak s „itt" igen alkalmatlanok, s előkerült még egy nagy csomó könyv, ezeket is vitessék el, „mert a hitközségnél arra bizonyára nagy szükség van". (Tudjuk, hogy mennyire szerette volna, hogy a könyvek a múzeum tulajdonába kerüljenek.) Majd április 24-i levele szerint megküldi „az őrizetére bízott" (sic!) zsidó műtárgyakról szóló kimutatását 13 melléklettel. Ebben a levelében érződik, hogy a helyzet számára kínos: „megbízatásomat illetőleg kirendelésemmel járó kötelességemet lelkiismeretesen igyekeztem teljesíteni. Voltaképpen mint szakember szerepeltem." (Azaz lefordítva: szakmai tudása az embertelenségben rendelkezésre állt.) Egyébiránt a Kaposvári Rendőrkapitányság 1945. április 17-i keltezéssel rendeletet adott ki, melynek tartalmát plakát formájában is sietett a lakosság tudomására hozni. Ennek értelmében, mindazok (természetes és jogi személyek), akiknek birtokában zsidó vagyontárgy van, vagy volt, az Izraelita Tanácsnak erről nyolc napon belül jelentést tenni kötelesek. Akikhez a zsidó vagyontárgy a tulajdonos hozzájárulása nélkül került, azok a büntető törvénykönyvbe ütköző bűncselekményt követtek el. Közzétették azt is, hogy az Izraelita Tanács a sértetteknél közben fog járni, hogy a bejelentést tevőkkel szemben bűnvádi eljárást ne kezdeményezzenek. A rendelet megszegőivel szemben internálást helyeztek kilátásba. annak idején ő vette át a deportáltak műtárgyait, hiszen erről az_átvételi elismervényeken látható aláírása is tanúskodik. Hangsúlyozza, hogy főleg festményekről volt szó. Hozzáteszi, ám nem magyarázza, hogy még a „selejteseket" is átvették. Majd a tárgyak őrzésére tér rá. Kiemeli, hogy nem engedtek elvinni belőlük egyet sem, nem adták el, nem ajándékozták el azokat. S önérzetesen tovább fokozza mondandóját: „annál kevésbé tartottuk meg magunknak" mert, mint írja, igen ügyelt arra, hogy minden „a legkorrektebbül intéződjék." (Tételezzük fel jóindulattal, hogy ő a korrektség fogalmán csakis a precizitást érti.) Majd ecseteli a német és a szovjet katonák felelősségét. Leírja, hogy a német megszállás idején a katonák a raktárul szolgáló Fekete-házat lefoglalták, a képeket kidobálták. Ezeket aztán ők a törvényszéki palotában lévő raktárba vitették. Majd a szovjetek bejövetelére szóló időről így nyilatkozik: „Ennél már teljesen megszűntnek tekintettem kormánybiztosi megbízatásomat s így a zsidó műtárgyak sorsa teljesen az oroszoktól függött." Arra kéri a hitközséget, ne küldjék hozzá többé az egykori tulajdonosokat. „Az oroszok bejöttével nemcsak az összegyűjtött tárgyak fölötti rendelkezésem, de felelősségem is teljesen megszűnt." Gönczi leveléből kiderül, hogy a törvényszéki épületből és a múzeumból az összevisszaságban lévő műtárgyakat az izraelita hitközség elvitette. Hogy mi volt meg közülük és mi nem, hogy teljes egészében át lettek-e adva, arról átvételi jegyzéket nem találtam. Feltehetően nem voltak meg maradéktalanul, és nem került minden átadásra. Erre utal az az átvételi jegyzék, amelyben a szovjet katonai parancsnok szobája díszítésére átadott harmadrangú festmények, gobelinek felsorolása szerepel. Az annotációból tudjuk, hogy a képek egykor zsidó tulajdonban voltak. Ezek a kölcsönzött képek később vissza is kerültek aztán a múzeumba. A műtárgyak sorsát hatvan év elteltével ugyan ki tudná nyomon követni? Jó volna azt hinni, hogy a tárgyak egy része visszakerült eredeti tulajdonosához, ám azok - feltehetően - osztoztak egykori gazdáik sorsában... Gönczi Ferenc ízig-vérig bürokrata volt. Kitűnően tudott manőverezni. Ez a tulajdonsága megvédte őt, s védi mind a mai napig. Feltehetően tudni vélte, hogy mi a jó és mi a rossz. Védettségét a nemtelen, nehezen végrehajtható kormányintézkedések szolgálata közepette is az alapos, szakszerű adminisztrációval érte el. Tevékenységével nem rontott a már elhurcolt zsidók helyzetén. Kormánybiztosi megbízatásának értékmentő célzatát - amennyiben ezt így gondolta - megkérdőjelezhette egyfelől, hogy a silány értékeket is lajstromoznia kellett, míg másfelől az is, hogy például Kunffy festményeit nem vehette műtárgy számba. Lehetőségeihez mérten igyekezett menteni a menthetőt. Az 1945-ben bekövetkezett fordulat az aggastyán korú ember jellemén már semmit nem változtatott. Hű maradt önmagához, szoborrá merevedve élte utolsó éveit.