Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)
Winkler Ferenc: A szabadtéri néprajzi gondolat előzményei és eszmetörténeti összefüggései
434 WINKLER FERENC A szakirodalom sokat idézte az európai szabadtéri néprajzi gondolat „atyjának" fenti elmélkedését. Kevés híján egy évszázad telt még el addig, amíg Bonstetten gondolataiból valóság — vagyis Skansen — született... A szabadtéri néprajzi gondolat az Óvilágban Mint jeleztük, a svájci Bonstetten gondolataiból elég hosszú, földrajzi értelemben is távoli, tekervényes út vezet a szabadtéri néprajzi gyűjtemények megjelenéséig. Általában a tudományközi jelenségek — így a szabadtéri néprajzi gyűjtemények — kialakulásának is több szálon futó eredete van. Megkíséreljük bemutatni azokat a forrásokat, amelyekkel Európa különböző népei hozzájárultak e modern, komplex múzeumi kiállítási és dokumentációs forma létrejöttéhez. Svájcban a XVIII. század második felében értelmiségi körök „historikus" passziójának számított a viaszfigurás modellezés. Történelmi események, fogadások, híres találkozók és csaták jeleneteinek másait készítették el játékbabányi, vagy annál is kisebb méretben tanárok, orvosok, művészek. Philippe Curtius berni orvos is ennek a szenvedélynek hódolt. Marie Grossholtz — a későbbi Madame Tusseaud — édesanyja Curtiusnál szolgált takarítónőként. 1770-ben az orvossal és lányával együtt költözött Párizsba, ahol Curtius életnagyságú viaszfigurákból nyitott kiállítást. Az orvos halála után egyetlen örököse Marie lett, aki hozzáment Francois Tusseaud mérnökhöz, majd a napóleoni háborúk és válása miatt a Curtiusról rámaradt viaszbábukkal Albionba költözött 12 . Gyűjteményével három évtizeden keresztül járta Angliát és az ipari forradalmat kiteljesítő szigetország városaiban nagy népszerűségre tett szert. A „babaház" 1835-ben állapodott meg véglegesen a londoni Baker Streeten. Az akkor már rendkívüli népszerűségnek örvendő gyűjteményt 1884-ben költöztették át mai helyére, a Marylebone Roadra. A Tusseaud Panoptikum Történelmi Arcképcsarnokának élethű, hitelesen eredeti környezetbe ültetett bábui megjelentek az 1851. évi londoni világkiállításon is, ahol igen nagy nemzetközi visszhangot váltottak ki 13 . Nem kísérjük figyelemmel a továbbiakban a panoptikumi kiállítást, csak felhívjuk rá a figyelmet azzal a megjegyzéssel, hogy ez a nemzetközi elismerés nem maradt hatástalan a szakkiállítások gyakorlatában, bizony még Magyarországon sem. Ám e kiállítási módszer — különféle változataiban és céltudatosan továbbgondolt formákban egyaránt — kétségkívül egyik forrása a korai szabadtéri kiállításmódnak. Cedric I. Dahl, norvég festőművész — aki mellesleg a Foreningen Til Norske Forstidsminnesmerkers Bevaring, azaz a Norvég Régiségvédő Egylet alapítója, — 1824-től a Drezdai Művészeti Akadémia professzora volt. A XIX. század első harmadában ő jelentetett meg először saját kutatásain, barangolásain alapuló (élmény-) monográfiát hazája boronatemplomairól 14 . Dahlnak különösen szívügye volt az opplandi Vangban 1200 körül emelt boronatemplom megmentése, amit egy nagyobb és modernebb építése miatt 15 le kellett bontani. Hiába mozgatott meg a világjáró, Drezdában élő tudós norvég művész minden követ, a templomot 1841-ben elárverezték 16 . Ma is rejtély, valójában mi indította V. Frigyes Vilmos porosz királyt az épület megvásárlására és Poroszországba történt áttelepítésére. Tény, hogy így került a vangi templom Brückenbergbe, ahol századunkban egy szabadtéri gyűjtemény magépülete lett 17 . Frigyes Vilmos mindenesetre útközben határozott úgy, hogy a templomot sziléziai nyári lakának közelében építsék újra. Az áttelepítés klasszikus processzusánál lényegesen izgalmasabb, hogy bármilyen kicsiny volt is Vang ősi temploma, széjjelbontás nélkül az épületet képtelenség lett volna elszállítani. Franz Wilhelm Schiertz mérnök Dahl tanítványa volt a Drezdai Akadémián. Ő készítette el az eredeti építmény teljes dokumentációját, vagyis az alaprajzokat, nézeti és metszetvázlatokat; ő kísérte végig a templomot viszontagságos vándorútján, hogy azután újraépítésének „építésvezetője" legyen 18 . Ám a vangi templom áttelepítése még semmi esetre se jelenti a szabadtéri néprajzi gondolat, a legkevésbé pedig a gyűjtemény megszületését. A folytatás pedig ugyancsak Norvégiába kalauzol bennünket. Thomas Heftye gazdag oslói üzletember az 1860-as években kezdett hozzá öreg paraszti hajlékok, gabonás házak különböző típusainak összegyűjtéséhez Olso melletti frognersetereni birtokán. Ám Heftye nem kizárólag építményeket „gyűjtött", hanem minden egyebet: népviseletet, népi eredetű faragványokat, ezüstöt, kerámiát 19 . A norvég által összegyűjtött házak szerencsére ma is állnak az Oslo melletti Frognerseteren városrészben, s mára e korai „szabadtéri" kincs a város tulajdonában van 20 . A soron következő gyakorlati példa ismételten a fjordok hazájába vezet, ugyancsak Oslo annak helyszíne, s ugyancsak egy évszázadnál hosszabb múltra tekinthet vissza. II. Oscar — Svédország és Norvégia királya — 1881-ben kezdett levelezni egy szabadtéri gyűjtemény létrehozása érdekében, amelyet Bygdryben kívánt felállítani, s amelyet saját uralkodói tulajdonának tekintett. 1884-ben — egyébiránt abban az évben, amikor Hazelius már tervezte Skansen létrehozását — megtörtént az első öreg parasztház áttelepítése Bygdryben, ahol időközben elkészült egy tervezet egy valamiféle szabadtéri népi(es) gyűjtemény kialakítására, amit ezt követően részben meg is valósítottak 21 . Egy Hallingdalból származó fa templom, egy — ugyancsak középkori eredetű — gudbrandsdali gabonás magtár, satesdali és telemarki lakóépületek, egy favágó kunyhó és további déli norvég építmények alkotják ezt a „fejedelmi" skansent". A fentiek kézzelfogható példát szolgáltatnak számunkra annak bemutatására, hogy Észak-Európa nem pusztán műveltségtörténetileg, hanem gyakorlati értelemben is bölcsője a haze-liusi gondolat megszületésének. Vessünk csak egy kurta pillantást arra a társadalmi környezetre, amelyben — részben függetlenül — az óvilági ipari kiállításoktól a hazeliusi eszme megszületett. A XIX. század első felének végén előbb Svédországban, majd norvég földön is jelentős lépést tett az okta-
