Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)

Szalóki Ildikó – Bódis Judit: A Lellei-Bozót és a Szemesi-Berek élőhelyei

280 SZALOKY ILDIKÓ — BODIS JUDIT A Balaton északi partján többszöri vízszintváltozások következtében alakultak ki az abrázios parti színlők, a délin pedig a tó teljes hosszában a homokturzások (CHOLNOKY 1918). A XVIII. századból is több vízszintingadozásról van tudomásunk az egyre valósághűbb térképekről (KRIEGER 1770; I. Katonai Felmérés, 1782—85) valamint a tihanyi és a zalavári apátság fennmaradt irataiból. A háborúk elmúltával a gyarapodó népesség és a XVIII. század végén jelentkező gabonakonjuktúra egyaránt növelték a termőföldek iránti igényt. Emiatt sok erdőt irtottak ki, és a balatoni mocsarak helyén is gabonaföldeket szerettek volna kialakítani. 1763-tól kezdtek el foglalkozni a Balaton és környékének vízrendezésével. Az első szakvélemények szerint elég lenne a tó vízszintjét egyetlen öllel (1,9 m) lejjebb engedni, hogy a mocsaraktól megszabaduljanak. A lecsapolással mindenki egyetértett, mert: „a haszontalan tájoknak a víztűi leendő megmentését csak úgy lehet reményleni ...", a tényleges végrehajtás mégis száz évet váratott magára. Az első konkrét lépést 1810-ben a Sárrét kiszárításának megkezdésével tették meg. Noszlopy naplójából kiderül, hogy 1849-ben a Balaton vízszintje még mindig olyan magas volt, hogy a Fonyódi-hegy lábát dél felől „mérföldekre terjedő posványt alkotva körös-körül vette" (BEN

DEFY és V. NAGY 1969). 1861-ben megépült a déli parton a vasút, és rá két évre felavatták a siófoki zsilipet. Ekkor a tó vízszintjét a maival közel azonos szintre szállították le, így minimálisra csökkent a Balaton hatása a környező berkekre. A zsilip kezelését a Déli Vaspálya Társaságra bízták, amely csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. 1865-től hat éves száraz időszak következett, ettől a tó vízszintje több mint 2 m-t süllyedt. A berkek kiszáradtak, sőt a tőzeges területek kiégése fenyegetett. 1870 őszén megfordult az időjárás, 13 éven át csapadékos esztendők jöttek. A vízszint túl magasra emelkedett, ezért a Sió-zsilipen és csatornán folyamatosan több átalakítást kellett végrehajtani, hogy azok megbízhatóan üzemeljenek (BENDEFY és V. NAGY 1969). Meglepő, hogy a tó vízmérlegét csak 1867-ben fogalmazták meg először (LIGETI 1974), és még ma sem ismerjük teljesen a tó reagálását az éghajlati változásokra (HORVÁTH 2004). Az aszályos és csapadékos időszakok hatása érződik a tó vízszintjén, de a zsilip működtetésével igyekeznek ezeket az ingadozásokat kiegyenlíteni. Az elmúlt évtizedekben készült légifotók alapján bizonyos, hogy amikor a csapadékos időszakokban a Balaton vízállása magas, akkor a lecsapolások ellenére a berkekben napjainkban is nagy nyílt vizű foltok jelennek meg. A Lellei-Bozót és a Szemesi-Berek kutatásának története A berkek múltjáról csak kevés forrást találtunk, feltételezhetően azért, mert a nagyobb kiterjedésű vizes élőhelyek, mint a Kis-Balaton, a Nagy-Berek, illetve a területtől délre fekvő Látrány község nedves rétjeinek kutatása több eredményt ígért. Az 1600-as években az igen nagy mélységben benyúló mocsarak változó nagyságú és mélységű, nyílt vizű foltjait a nép 'sár'-nak nevezte. Ha a területen bokrok és cserjék is nőttek, akkor 'bozót'; ha a bozótokban legeltetésre alkalmas helyek is voltak, akkor 'berek' volt a neve (TAKÁTS 1934). BORBÁS (1900) más véleményen van: „bereknek a Balaton körül, a haza más vidékével szemben, a nádas mocsarat és sűrűséget nevezik. A felföldön s a haza más magyar vidékén bereknek a cserje vagy bokor sereges szövetkezését, sűrűségét hívják... A (somogyi) berek tulajdonképpen a nád társas szövetkezése...". Ezt az értelmezést fogadja el a Magyar Értelmező Kéziszótár (2003), vagyis a berek szó mai jelentései: 1. (vál) bokros, cserjés hely, 2. (táj) nádas, bozótos vizenyős lapály, nedves rét. A vizsgált területet egykor átszelő Tetves-patak elnevezéshez adalék RAB (2001) gyűjtése a Gyergyóimedencéből: a „tetves" kifejezés ott a lassú folyású, és a patakokat kísérő mocsaras tájat jelenti. A Balaton környéki mocsarakban levő víz mennyiségét hosszú időn keresztül alapvetően a tó vízszintje határozta meg. Mikoviny Sámuel 1732-es Balaton-térképén a Lelle és Szemes települések között nagy kiterjedésű, szabálytalan alakú vízfelület látszik, mely a leilei oldalon keskeny átfolyóval kapcsolódik a Balatonhoz. A többi részen homokturzás választja el egymástól a két vízfelületet. Ugyanez látható Müller Ignác 1769-es térképén is (BENDEFY és V NAGY 1969). Krieger egy évvel később készült térképén nincs közvetlen kapcsolat a két vízfelület között, a parti turzás folytonos. A terület egyszínű, homogén, biztosan nem vízfelület és nem sásos-nádas. Az ábrázolás más mint a Nagy-Bereké és a Kis-Balatoné, megegyezik viszont az északi part abrázios színlői feletti területekkel. Ez az azonosság meglehetősen nehezen értelmezhető az előző térképek nyílt vízfelületei után. Az I. Katonai Felmérés térképlapján — amely 1782 és 1785 között készült — a terület ábrázolása hasonló mint a Krieger-féle térképen, csupán annyi a különbség, hogy a nyugati részen néhány apró nyílt vízfelületet is jeleztek. Lipszky 1804—1810-es és Karács 1813as térképén a vizsgált folt ábrázolása azonos a NagyBerekkel, egyik sem kapcsolódik közvetlenül a Balatonhoz, és nem nyílt víz (BENDEFY és V. NAGY 1969). Vörös László (1834) térképén látható, hogy a területről a Balaton felé öt csatorna fut. Ez az első olyan ábrázolás, amiről nyilvánvaló, hogy a terület szárítására nagyszabású beavatkozásokat tettek. A húsz évvel későbbi II. Katonai Felmérés térképén jól látszanak ezek a csatornák. A vizsgált terület vizenyős, nedves jelzetű, amelyet hossz- és keresztirányban is csatornák hálóznak be. A nyugati oldalon ismét nyílt vízfoltokat ábrázolnak, amiket vízfolyás kapcsol össze, és csatornázott meder vezet a Balatonhoz. Ezen a térképen már sok olyan vonás ismerhető fel, ami általában a mai viszonyokat is jellemzi. A területen kétféle zöld színű jelölést használtak és több facsoportot is jelöltek. NAGY (2003) szerint a gyepeknél a zöldes színezés jelöli a szárazabb legelőket, a világoskékes a nedvesebb réteket és kaszálókat. Ennek ellent-