Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)

Börcsök Zoltán: Botanikai vizsgálatok a Péterhidai Fás Legelőn

BOTANIKAI VIZSGÁLATOK A PÉTERHIDAI FÁS LEGELŐN 269 mos olyan növény is megtalálható, melyek a belső-so­mogyi homokvidékről hiányoznak, pl. kockásliliom (Fritillaria meleagris). Állatvilág Az állatvilág MAJER (2002) beosztása szerint a V. faunakörzetbe, az Illír-vidékbe (lllyricum) tartozik, azon belül pedig a 2. faunajárásba, a Dráva-mentébe (Praeillyricum). Jellemző a tiszta vizű folyóra a gazdag élővilág. A víztestre jellemző a tegzesek és kérészek nagy fajgaz­dagsága, valamint a nedvesebb területeken puhatestű­ek gyakorisága. A folyó halfajokban is gazdag, mintegy 50 halfaj került elő a Drávából és mellékvizeiből. A tiszta vizekben, gyakran találkozhatunk kétéltűek­kel, melyek közül a síkvidékre jellemző összes faj meg­található a Dráva lassú folyású szakaszaiban, a holt­ágakban. A táj legjellegzetesebb állatai a madarak. Ősztől ta­vaszig a vízimadarak vonulásában van jelentős szere­pe a Drávának, gyakoriak a récefélék — leggyakoribb a tőkés, csörgő és kerceréce —, a partimadarak és a gémfélék, pl. szürke gém. A magaspart meredek part­falaiban partifecske, illetve kis számban gyurgyalag és jégmadár fészkel. A ligeterdőkben az énekesmadarak és a harkályfélék fajgazdagságát tapasztalhatjuk. Meg kell említenünk a terület nagyvadban való gazdag­ságát is. Jelentős az őz és a vaddisznó létszám is, de nem elhanyagolható a mezei nyúl, a róka és a fácán populáció sem. A legelő története A török uralom idejéből vannak adatok a népesség­ről, az adóösszeírások 1571-ben 14 házat említenek. Tudnunk kell, hogy ebben az időszakban az itt élők fő­leg rideg állattartással foglalkoztak, az elpusztult falvak határain, a pusztákon. Egészen az 1700-as évekig az itt élők elsősorban állattenyésztésből éltek, csak annyi területet műveltek, amennyi feltétlenül szükséges volt (KESZTHELYI 1967). Az állattartásban a rideg tartás dominált, hiszen az elnéptelenedett falvak helyén, a nem művelt területeken elegendő legelő állt rendelke­zésre. Az 1800-as évek eleji térkép szerint a legelő kör­nyéke ritkán álló fákkal borított, s a Kerek-erdő nevű rész összefüggő fás legelő. A térkép egy későbbi válto­zatán ebből a területből hasítottak ki jobbágylegelőt és erdőt az úrbéri rendezés során 1859-ben. A község lakossága 1960-ban 540, 1965-ben 470 fő. Már ekkor jelentős a csökkenés, Barcs vonzásának hatására, a jobb munkalehetőség miatt a népesség a városokba települ. Mára 184 lakosa maradt a telepü­lésnek, többségük idős. 1959-ben történt a tsz újra­szervezése, ezért ebből az időszakból pontosa adatok­kal rendelkezünk (BENKE 1987). 1960-ra a falu teljes területe a tsz részévé vált, melyből 93 ha rét, 103 ha le­gelő (+ 114 ha füves terület háztáji hasznosításban). Az állatállomány Tudjuk, hogy 1965-ben a szarvasmarha állomány 136. Továbbá 315 sertés, 57 ló is volt a faluban, bár ezek nem legeltek sosem az általam vizsgált területen, a lovakat nem hajtották ki, a disznóknak külön legelő­jük volt, melyet már korábban felhagytak, mint a marha­legelőt. A marhák viszont nem csak a jelenleg vizsgált területre jártak, hanem attól keletre (ma szántó) és a Várhelyre is (1. ábra) 1969-ben a péterhidai tsz a szomszédos komiósdi és drávaszentesi tsz-ekkel egyesült, így az állatállományt csak becslésekkel tud­juk követni. Tudjuk azt, hogy 1967-ben és 1969-ben egy 50 és egy 100 férőhelyes istálló épült a falutól dél­re. Ezeken az állatokon kívül a házaknál is mintegy 50—60 szarvasmarha élt. A legelőre a tsz tehenein kívül a falu is hajtatott, kü­lön gulyása volt. Mivel a szarvasmarha eléggé kényes arra, hogy mit eszik, a szúrós, tövises növényeket ott­hagyja, aminek az lesz a következménye, hogy a lege­lőn uralkodóvá válhatnak ezek a növények, cserjék. Még néhány évtizeddel ezelőtt is évente kirendelték az embereket a „falu dolgában", ami főleg a „tüskés" (szedrek) és az erőteljes újulat irtását jelentette. Az 1970-es évektől tapasztalható a falu elöregedé­se, a fiatalok elvándorlása. A házaknál tartott marhák száma drasztikusan csökkent (ma néhány marha él a falu házainál, de ezek nem hagyják el istállóikat). En­nek következménye, hogy a Várhely környékének leg­eléssel hasznosítását felhagyták, majd 1986-ban a je­lenlegi fás legelőtől keletre eső területet felszántották. A továbbiak folyamán a tejelő állományt felszámolták, és helyettük üszőket tartottak, melyeket az 1990-es évektől a falutól keletre elhelyezkedő, addig inkább ka­szálással hasznosított Széles- és Keskeny-pusztákra hajtottak, az Erdei-legelőre csak ritkán és esetlegesen hajtották a jószágot és kaszálással sem hasznosítot­ták. 1997-ben az istállókat karantén istállóknak nevez­ték ki, állatokat nem folyamatosan tartanak bennük, így a legeltetés is elmaradt. Meg kell említenünk azt is, hogy a vizsgált terület a falu legelője maradt, s egészen az 1980-as évekig csak a falu gulyája járta a területet, s csak akkor legeltették a tsz teheneivel, amikor a faluban annyira lecsökkent a marhák száma, hogy már nem volt érdemes kihajtani őket. Ekkor is azonban inkább a jelenlegi területtől ke­letre, a később szántóvá alakított részt hasznosította a tsz. A tenyésztett állatok fajtáiban is változások voltak. Egészen 1881-ig (sőt még ekkor is) Somogy-megyét a magyar szürkét tenyésztő körzetek közé sorolták (TÓTH 1972). A megyében a leggyakoribb ekkor a ma­gyar szürke ún. alsó-somogy-zalai tájfajtája vagy in­kább mutációja volt. A tartásban a rideg tartás volt a jel­lemző, a húsmarha exportja volt jelentős. Az 1800-as évek végén történtek jelentős változások, leginkább 1894 után a magyar szürke számszerű csökkenése volt jellemző. Emellett megindult az újabb fajták meg­honosítása, s velük együtt a technológia váltására is sor került, igaz egyelőre csak a nagybirtokokon. Avas-

Next

/
Thumbnails
Contents