Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)
Gáspár Ferenc: Kiűzve a tudatból, elzárva a lélek mélyére Rippl-Rónai és Oskar Kokoschka különleges kapcsolata
KIŰZVE A TUDATBÓL, ELZÁRVA A LÉLEK MÉLYÉRE RIPPL-RÓNAI ÉS OSKAR KOKOSCHKA KÜLÖNLEGES KAPCSOLATA 241 Oskar Kokoschka: Tábori tüzérezred, színes kréta, 27*43 cm begni kezdtem. Ukk-mukk-fukk, a levegőben találtam magamat. Máig élénken emlékszem rá, amint körülbelül méternyire a kövezet fölött, bal felé eldőlve, imbolygó ívet írok le, lábam a magasban, a fejem hanyatt, a kövezet egyre veszélyesebben közel. Két kézzel kapkodtam fogódzó után. Magamon kívül voltam. Maga az is, hogy nem vetettem árnyékot, mintha nemlétet jelzett volna a létben. Ilyesmit senki emberfia meg nem élhet, legkevésbé az, aki meghalt... Reinhold nyilván semmit sem vett észre az egészből. Megállni ugyan megállt: „Hol vagy?" kiáltott felém. „Kis híján odaát", dadogtam, „Ne mókázz, többet ittál a kelleténél. " Közönyösen szemügyre vett, tetőtől talpig, és szárazon megjegyezte: „Hazudsz."....Évekig nehezteltem rá emiatt." (Bécs, 1909) „...Elmentünk a füvészkertbe. Csend volt, alig tévedt oda látogató. Egy nevelőnőt láttam egy padon.. Serdületlen kislányra vigyázott: vörösesszőke volt a gyermek haja - Van Dyck képein szeretem nagyon ezt a hajszint -, a szeme kék, a ruhája piros-fehér csíkos, harangszabású, olyanforma, mint a gramofontölcsérek voltak abban az időben. Kicsi lábán rövid, fehér harisnya, fekete lakkcipő; bájosan ugrándozott a pálmakertben szétterített vörös homokon, amely csábítva hívogatta az embert, hogy hatoljon beljebb, a házmagasságú pálmák levélbokrai alá és a lecsüngő orchideák közé. Felfigyeltem egy alacsony, hosszú kínai asztalra, amelyen miniatűr táj terült el, sziklákkal és vén törpefenyőkkel: gondoltam megmutatom a kislánynak, aki mintha unatkozott volna. Fölemeltem, hogy jobban lássa az asztalt. Kicsi szive úgy lüktetett a bordái alatt, ahogy a kifogott hal verdes a vesszőkosárban. Megmutattam neki a barlangot, amely mögött vízesés látszott, távolba nyúló rét meg legelő, és hirtelen ugyanaz a kislány, akiről azt hittem, hogy a karomban tartom, ott táncolt a távolba nyúló tájban, mint egy pici tündér. A gyermek eltűnt. Kerestem, az asztal körül szaladgáltam, végül Ernst Reinholdot kérdeztem meg, nem látta-e a gyermeket, vagy legalább a pesztrát. Nem, még azt sem látta, holott tüstént szemezni kezdett vele, amikor beléptünk, mert buddhista bölcsességestül megmaradt öreg szoknyavadásznak. Egy lélek se járt erre, mióta bejöttünk, állította. Nem akartam, hogy megint azt mondja, hazudok, de hogy mit láttam fényes nappal, tiszta fejjel, olyan élesen, ahogy csak a fényképezőgép rajzol, azt nem tudtam neki megmagyarázni." (London, 1925) 31 Ezek az állapotok egyrészt a művészi intuícióknak, a személyiség fokozott érzékenységének, gazdag, igen sokrétű információ feldolgozó és kreatív mechanizmusainak az egyik, igen fontos táptalaját képezhetik, másrészt viszont további szálat adnak kezünkbe, ha az érem másik oldalát is szemügyre vesszük. Ezek az állapotok ugyanis nemcsak a művészek, mágusok, sámánok stb. személyiségére jellemzőek, hanem nagyon gyakran fordulnak elő neurotikus, hisztériás tüneteket mutató embereknél. Kokoschka életrajzát ismerve ráérezhetünk a személyiség sérelmet (frusztrációt) nehezen tűrő egocentrikus, érzelmileg igen labilis jegyeire: hangulata gyakran hullámzó, ellentmondást nem tűr, igen szenzitív, reakciói gyakran erős indulatokkal telítettek, mai szóhasználattal tipikusan „nehéz em-