Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)

Gáspár Ferenc: Kiűzve a tudatból, elzárva a lélek mélyére Rippl-Rónai és Oskar Kokoschka különleges kapcsolata

238 GÁSPÁR FERENC össze nem egyeztethető korábbi tapasztalások) kiszo­rulnak a tudatból. Felidézésük is erőteljes gátlás alá ke­rül. A gátlás erejét fokozzák az elfelejtett események­hez tapadó heves negativ érzelmek, amelyek egészen az önutálatig elvezethetnek. Ez utóbb katasztrófával fe­nyegetheti az önbecsülést és az önértékelést. Hatásuk mind az emlékezeti tárolásban, mind különösen az em­lékek hozzáférhetőségében és felidézhetőségében megmutatkozik. Ennek alkalmanként fontos mentálhigi­éniai rendeltetése lehet, hiszen megóvja az aktuális én­rendszer egyensúlyát, s megőrzi az egyén munkaké­pességét. Ha ugyanis az elhárítás nem jár sikerrel, és a kiszorított emléktartalmak újra és újra felbukkannak, akkor többirányú kedvezőtlen kimenetel is fenyegethet: önromboló késztetések, depresszió, énes neurózisok... stb" 16 Visszatérve a már idézett eseményhez: a főparancs­nokságon elszenvedett - a megsemmisülés érzésével járó - megaláztatás, majd az ezt követően Rippl segít­ségével megkapott elégtétel kiváltotta érzelmi hullám­verés hatására váratlanul és hirtelen feltör benne a há­la érzése, és anélkül, hogy higgadt fejjel újból végig­gondolná a történteket, azonnal le is írja azt. Sokkszerű volt az élmény: ő, Oskar Kokoschka, a bécsi festőművész és színműíró, a kávéházak törzs­asztalainak központi alakja, a berlini művészvilág Sturm köré csoportosult részének közismert személyi­sége most itt, a világ végén a „macskaasztalhoz" kény­szerüljön? Elképzelhető, hogy még a „közismerten mű­vészetkedvelő" tábornagy sem tudná, ki is a most érke­zett vendég kísérője? Nem, ez lehetetlen, ez csak valamiféle tévedés le­het! De győzött az igazság mert a barátja, - a Rippel ­megmondta nekik, hogy ő egy jó festő. Helyreállt a világ megbillent egyensúlya, minden a legnagyobb rendben van, most már teheti, amit a legjobban szeret: sok sok portrét fog készíteni itt ezekről a kedves emberekről. Útjaik hamarosan szétválnak: Rippl kirándulgat, új társa egy orvos-tábornok, egy generális orvos, akivel Veldesben csónakázgat. Kokoschka más feladatokat kap, a sajtóhadiszállás reábízott tagjait viszi a különbö­ző parancsnokságokra. Rippl számit rá, hogy a külde­tés teljesítését követően ismét találkoznak a főhadi­szálláson, még azt megelőzően, hogy ő is tovább indul­na a Seloban elhelyezett magyar ezredhez, végső úticéljára. 17 Az óhaj teljesül, mert feladata végeztével ­mielőtt visszaindulna Bécsbe - az osztrák festő ott ta­lálja magyar „barátját" a főparancsnokságon. Látszólag minden a legnagyobb rendben van, tehetik amire hiva­tottak, gond nélkül alkothatnak. Valami azonban megváltozott, amíg Kokoschka tá­vol volt. Ahogy mentek a napok - egyik a másik után ­rá kellett döbbennie, hogy mellékszereplőnek tért visz­sza. Rippl, vele ellentétben „birtokon belül" volt. Ele­mezve az okokat, fel kellett ismernie, hogy már a kiin­dulópontnál elromlott a dolog. Rippl valójában sohasem akart a háborúval közvet­len kapcsolatba kerülni. Hiába közvetítette 1915-ben Móricz Zsigmond a régi barát, a legendás Szurmay al­tábornagy invitálását, aki vendégül hívta a keleti fron­ton települt főhadiszállására, ő két ízben is kitért a meghívás elől. Különösebb hazafiúi lelkesedés nem fű­tötte, egyénisége, személyisége a gondtalan polgári jó­lét megélésére predesztinálta, ami meg is adatott neki. Szeretett, és ami ritka, tudott élni. Ebben az időben már sok volt a barátja és kevés az ellensége. Nem vívódott, nem moralizált, meglátta és szerette a szépet, engedel­mesek voltak neki a színek. Ezért azután, amikor több­szöri halogatás után egyszer csak - ki tudja milyen in­díttatásból - váratlanul mégis a fronton találjuk, olyan volt a főhadiszállás kemény és marcona hadfiai között, mint egy tűzpiros gömb a homogén szürke előtt. Nem bénította a katonai fegyelem, szabad volt a lekötözöt­tek körében: és ez ki is ütközött az elkényeztetett gyer­mekhez hasonlatos viselkedésén. Szokatlan jelenség Rippl esetében, hogy önnön mű­vészi teljesítményét minősítse, és nem szokta dicsérni sem önmagát. Most, hogy a parancsnokságra eljutott, önfeledten dolgozik, saját szavaival idézve: „mindenki bámulatára, megelégedésére" és pompásan sikerült portrét készít, amint erről egy igazán kellemes kirándu­lását követően hazaküldött üdvözlőlapján tájékoztatta szeretteit. A széles nyilvánosság (kissé szabadabban fogal­mazva, nézőközönség ) előtt alkotó Rippl nyilván élvez­te az efféle bűvészkedéshez nem szokott tisztikar emó­cióját és talán nem tévedek túl nagyot, ha megkockáz­tatom a kijelentést, a szituáció előcsalogatta a mindig is benne lapuló „mutatványost". Rippl elemében volt, hi­szen a gyors alkotás, az egy ülésre való festés már ko­rábban kizárólagos alkotói módszerévé lett, ami ennek a helyzetnek tökéletesen megfelelt. Munkásságában a portré mindig is kitüntető helyet foglalt el (Genthon sze­rint a hozzávetőlegesen 4000 alkotásából mintegy 1100 az arcképek száma), így mivel szerette is, meg célravezető is volt, nyilván alkalmazta. Teljességében bizonyos vagyok benne, hogy mindezeket minden hát­só szándék nélkül tette. Nem volt célja a vetélkedés, személyiségétől mindig is távol állt a mindenáron győz­ni akarás. Igazán haragos is talán csak egyszer volt életében, 1915-ben, amikor nagy csalódására nem ő kapta meg az állami aranyérmet. 18 Ugyanakkor mély bölcsességre vall az az elnézés, amivel a fiatalság zabolátlan magabiztosságát és gát­lástalanságát kezeli. 19 Amint azt már bizonyítottuk, Kokoschka nem akart a frontra kerülni, neki oda mennie kellett. A szerencse mellé szegődött és már-már úgy tűnt alkothat nyugod­tan, teheti amit a legjobban szeret: sok-sok portrét ké­szíthet. Az elszenvedett megaláztatásból történt újjá­születés kiváltotta eufória kíséretében lelke mélyéről ezért szakadt fel a hála és az öröm érzése, az önma­gának tett vallomás, az óhaj, a szándék és a bizonyos­ság: „sokat fogok portrézni". Kedvelt témája a portré, eddigi valamennyi nagy sikereit mind ebben a műfaj­ban érte el. A boldogság állapota nála is összekapcso­lódik azzal a tevékenységgel, amely kiváltja azt és foly­tonosan ismétlésre sarkall: „sokat fogok portrézni!"

Next

/
Thumbnails
Contents