Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)

Gáspár Ferenc: Kiűzve a tudatból, elzárva a lélek mélyére Rippl-Rónai és Oskar Kokoschka különleges kapcsolata

KIŰZVE A TUDATBÓL, ELZÁRVA A LÉLEK MÉLYÉRE 237 RIPPL-RÓNAI ÉS OSKAR KOKOSCHKA KÜLÖNLEGES KAPCSOLATA zésére állhattak az életrajz megírása során. Ezt a lehetőséget most nem latolgatjuk tovább, helyette elmondjuk, hogy a háborút követően 1934-ben Budapestre látogatott, ahol - végiglátogatva a múzeumokat - így nyilatkozott: „Csodálatos a magyar festészet, a régi és az új. Mennyi tehetség egy népben! Munkácsy milyen zseniális volt."™ Érdekes módon Kokoschkában múzeumi sétái sem idézték fel régi barátja emlékét, pedig ahol Munkácsyt látott, ott Rippl-t is látnia kellett. Vajon miért Munkácsyt emelte ki, akitől alkotói szemléletében, festői módszerében fényévnyi távolság választotta el és miféle tudatalatti hozhatta ki belőle, hogy azt a festőt dicsérje, akin Rippl-nek annak idején túl kellett lépnie. Nyomasztó a kérdés: valóban lehetséges-e lélektani okokra visszavezetni Kokoschka Rippl-vel kapcsolatos magatartását, vagy egyszerűen korral járó feledékenységről van szó, hiszen már korábban - Budapesten sem elékezett rá? Magyarázható-e ez a feledékenység azzal a vélekedéssel, miszerint az olasz fronton elszenvedett újabb sérülése, az általa „agyi sokk"-nak nevezett mentális károsodás (a közelében felrobbant gránát okozta légnyomás növekedés hatására kialakult tünet együttes) tehető felelőssé az emlékezet kiesésért? Az orvostudomány jól ismeri a háborús „gránátnyomás" (schellshock) következtében kialakuló emlékezetzavarokat (amnéziákat). Az ilyen eredetű trauma esetén a sérült személynél egy adott időtartamra vonatkozó emlékezetkiesés lép(het) fel, amely vonatkozhat a trauma előtti, alatti, vagy az azt követő időszakra, de a hatalmas számú kutatási adat alapján - sohasem lehet szelektív: ezzel ez a teória megdőlt. Úgy gondolom, a most következő tény miatt el kell vetnünk a másik - felmentést kínáló - lehetőséget is. Kokoschka 1966- ban, villeneuve-i otthonában nyilatkozott Szilágyi Józsefnek, aki Oskar Kokoschka három ifjúsága című írásában számolt be a találkozásról. Ebben olvashatjuk: ...„Nagyon sok magyar vonatkozású emlékem van. A soknál is több... A magyar festők közül jól ismertem Rippl-Rónait, akivel a háború alatt, a sajtó-hadiszálláson találkoztam. Súlyos sebesülésem után oda osztottak be, s Rippl-Rónait ott találtam, mint haditudósítót. Illetve hadi-rajzolót. Vaszary Jánost még az első világháború előtt ismertem meg, s képei mély benyomást tettek rám. Müncheni stílusa ellenére nagyon szerettem Szinnyei-Merse Pál képeit, akit nagy festőnek tartok. Érdekes, - jegyzi meg elgondolkozva -, milyen sok magyar járt Münchenben pikturát tanulni."^

4 Nem felejtette el tehát Rippl-t, és igencsak ellentmondásos ez a visszaemlékezés. Egyrészről Rippl-vel kapcsolatban minden személyes jellegű megnyilvánulás hiányzik, ellentétben Vaszary vagy Szinnyei említésével („ képei mély benyomást tettek rám"..., „nagyon szerettem, nagy festőnek tartom"); másrészről feltűnő, hogy egy pontatlan megállapítást („ott találtam") egy árnyaltan pontos definiálás („haditudósító, illetve hadi-rajzoló") követ.

15 Valószínűsíthetünk-e tudatosságot a jelenség mögött, vagy ismét a tudatalatti szerepét kell feltételeznünk? Véletlen lenne, hogy ismerősen cseng vissza múlt: 1934-ben Budapesten is egy másik festőt dicsért Rippl-vel szemben, egy olyant, akiről most már nem is tesz említést? Egészen egyszerűen nem arról van-e szó, amit Sümegi György úgy fogalmazott meg, hogy a két festő háborús találkozása csak Rippl számára jelentett „eseményét? A megválaszolatlan kérdések miatt ismét vissza kell térni segítőnkhöz, a pszichológiához: „Az önéletrajz újraszerkesztésében érvényesülő átalakító-torzító pszichikus mechanizmusokról meglehetősen sokat tudunk, jóllehet ma még messze állunk a teljes tudástól. Ennek egyik oka az, hogy az életrajz szerkesztése és főként nyilvános bemutatása olykor tisztán eszközi szerepet játszik, s kizárólag, vagy túlnyomórészt a benyomáskeltés, a kedvező én-bemutatás céljait szolgálja. Leggyakoribb és leginkább hétköznapi jelenségnek kétségtelenül a szelektív felejtést kell tekintenünk. A jelenség értelmezéséhez mind a mélylélektan, mind a kísérleti pszichológia jelentős támpontokat kínál. A pszichoanalízis egyik alapvető felismerése az én-védő (elhárító) mechanizmusok szerepének sokoldalú megvilágításához kapcsolódik. Ezeket ma már a pszichológiai tudás közhelyeiként tartjuk számon. Az én számára valamiképpen fenyegető élmények (súlyos kudarcok, megszégyenülések, traumák, az aktuális én képpel Oskar Kokoschka: dr. Csete Antal tüzérhadnagy fekete kréta, zöld kréta nyomokkal, 430*302 mm