Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)

Vékony Gábor: A Bodrog-alsóbűi felirat

222 VÉKONY GÁBOR összetett jelben a hangfejlődés néz típusú volt (vö.: Rédei K.: 1996b. 209. stb.), vagyis a veláris sorban *vár-nayaj -, a paiatáris sorban pedig *kér-neyej-, majd *vár-naaj -> vár-náj-, > vár-ná-, s a palatális sorban is ennek megfelelően. Fonetikai okok miatt itt közvetlenül - áj - > - á - változás történt, tehát a várnék típust nem lehet egyenesen visszavezetni az eredeti kettőshangzós alakra, az csak elhasonulással magyarázható az eredetibb *várnák típusból. A párhuzamos történetű elbeszélő múlt esetében az általános ragozás E/1, alakjánál elhasonulással számolt régebben Pais Dezső (Bárczi G.: 1982. 40.) és E. Abaffy Erzsébet is (E. Abaffy E.: 1982. 421.). Kizárható, hogy a diftongusos alak 900 körül még meg lett volna. A magyar hangtörténeti kutatások elfogadott tétele, hogy az - / -s diftongusok a kései ősmagyarban monoftongizálódnak (Bárczi G.: 1958. 88., 1990. 27. stb., természetesen más a helyzet az újonnan keletkezett diftongusokkal). Hogy nemcsak az -áj, hanem az -aj diftongus is á jett, arra korhű adat a 920-as évekből az arab-perzsa Duba: Duna, amely csak magyar forrásból származhat (vö.: Vékony G.: 1992b. 926-7.). Az elbeszélő múlt és a feltételes mód esetében vö.: HB.: Hadlaua, terumteve, feledeve, veteve, munda, vola, uola, Engede, mente, evec, Horogu vec, tilutoa, mundoa, levn. KTésSZ.: fcolonoc, wala, fcola, farmazal, [mjuncallec, leije], lata, tekunte, ielunel, fcumevle [nec], allata, levn, teun, uolna. ÓMS.: Volek, ere, egyre. Ezekkel a részben már rövidült hosszú magánhangzókkal szemben valóban különös a HB. eneyc és a KT. lelhetneync alakja. Előbbi azonban enéik formában olvasandó, ahol cond. -né - + -ik rag áll (Simonyi Zs.: 1895. 627., Horger A.: 1931. 46-8., 111., Mészöly G.: 1956. 228., E. Abaffy E.: 1992. 216-7.), tehát nem használható a feltételes módjel ómagyar-kori -nej alakjának bizonyítására (másként Bárczi G.: 1982. 85., 1990. 37., E. Abaffy E.: 1991. 111. stb.). Nem használható azonban arra a KT. lelhetneync alakja sem. Tudvalévő, hogy az -unk, -ünk stb. T/1, személyragok, a birtokos személyjelzésből vonódtak át az igei alakokba (Bárczi G.: 1982. 31-2. stb.). A 12. század utolsó negyedére tehető HB. esetében még az eredeti -тик (*-mük) személyragot találjuk, a KTésSz. nyelve pedig a 12-13. század fordulójára tehető (Benkő L: 1980. 26.). Az átvonódás tehát éppen ebben az időben történt. Azonban nem az -nk birtokos személyjel, hanem a tővéghangzós -unk, -ünk vonódik át (E. Abaffy E.: 1991. 139-40., 1992. 186-9.). Tehát: * lelhetnémük* lelhetnéünk, amely alakból az illabiális -é- szomszédságában -ü->-i- változás történik: lëlhetnéink! Megjegyzendő, hogy a hármas mássalhangzó-torlódás amúgy is erősen problematikussá tette a korábbi *nëjnk, *- nëjnk (tk. - nëjnk) olvasatokat (В. Lőrinczy É.: 1953. 15. stb.). Vagyis sem az elbeszélő múlt, sem a feltételes mód jelének kettőshangzós alakjával nem számolhatunk a nyelvemlékes korban. A HB. korában már az ikes alakok újabban keletkezett diftongusai is jórészt monoftongizálódtak (evec, Horogu vec), a KTSz. idejében pedig már az elhasonult alakot találjuk a T/1, esetében {[mjuncallec). 900 körűire, tehát a feltételes mód E/1. személyragos jele *-nák alakú lehetett, illetve volt az általános ragozásban, mivel a monoftongizálódás ez idő tájt következhetett be. Ami az igető állapotát illeti, a kései ősmagyarban korai ómagyarban, tehát 900 körül, csak hosszú magánhangzós fú- tővel számolhatunk. A *-ß- itt csak hiátustöltőként léphetett volna be (vö.: E. Abaffy E.: 1982. 417-22., Nyíri A.: 1983., Rédei K.: 1996b. 209.), ez a körülmény a fúnak alaknál nem áll fenn. Feltétlenül a fú- tő igen korai meglétére utal a * fohász(ik) ige (13. század közepe: fuhazatum ÓMS), de a fúj- igének a JókK. és a SchIGI. kivételével a régi adatokban általános -v- nélküli alakjai is (vö.: Papp L: 1949. 56-7., TESZ fúj a.). Honti László meggyőző feltevése szerint a PU - PFU *-w-, az UG-ban *-y-vé lett (Honti L: 1985a. 150., 1985b. 77., 1997. 48-9., 1999. 120.), így eredeti -ß- hanggal a magyarban nem is számolhatunk. A PUG * puyts- a kései ősmagyarra mindenképpen [*puö - >) /ü-alakú lett (vö.: Ta fa, sza-, itul, Id. még Zelliger E.: 1991.47, 50,58.). Rédei Károly ugyan a fúj alak régibb történetével számol (Rédei K.: 1996b. 209-10.), adataink szerint a -j- itt csak újabb kori hiátustöltő. A régi tőalakot az ÓMS fuhazatum szava egyértelműen meghatározza (semmilyen adattal nem támogatható egy olyan föltevés, mely szerint a szókezdő 900 körül bilabiális spiráns lett volna!). A feltételes mód általános ragozású E/1. alakja tehát 900 körűire a fúj ige esetében megbízható módon éppen a feliratunkban olvasható alakra, fúnak formában rekonstruálható. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ez az alak ebben a korban egybeesett a feltételes mód határozott ragozású T/3, alakjával: fúnak 'sie würden ihn blasen/anblasen/anfachen', sőt a feltételes mód, határozott ragozás T/1, esetében is feltehető, illetve meglehetett a fúnak 'wir würden ihn blasen/anblasen/anfachen' forma (vö.: Horger A.: 1931. 67-8., Rédei К.: 1962. 431., 1966. 126.). Ez az egybeesés már a személyjeles módjel régebbi fejlődési fokozataiban megvolt, legalábbis az általános és a határozott ragozás szétválása után. Ez ugyan ősmagyar-kori esemény, de közelebbi időrendjéről semmit sem tudunk. A két ragozás között azonban egészen későig megfigyelhető átjátszások vannak (Bárczi G.: 1990. 34-5.), tehát az ősmagyar koron belül valami nagyon korán nem számolhatunk a paradigmába való rendeződéssel. Azaz, még az ősmagyar kor végén sem lehetett feltétlenül kényszerű ok a homonímia megszüntetésére, illetőleg az alaki elkülönítésre éppen ebben az időben történhettek kísérletek, amelyek a nyelvemlékes kor ismert formáihoz vezettek. Vagyis a 900 körüli bűi fúnak, felirat lehetne: a.) jelen idő, feltételes, általános E/1, b.) jelen idő, feltételes, határozott T/1. c.) jelen idő, feltételes, határozott T/3. E magyarázati lehetőségekhez még hozzá kell vennünk a jelen idejű, kijelentő módú, általános T/3, olvasatot: fúnak, valamint Gömöri János elképzelésének