Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)

Vékony Gábor: A Bodrog-alsóbűi felirat

220 VÉKONY GÁBOR Benkő Elek rajza az eredetitől való eltérések miatt csak részben használható!). Az <o> graféma fonematikus azonosítása azonban nem problémamentes. A székely írás eredeti emlékeiben ugyanis a magánhangzókat akkor jelölik következetesen, ha hosszúak, illetve ha a szó végén állnak. Mivel a bodrog-alsóbűi feliratos lelet keltezése az adatok egybehangzó tanúsága szerint a 9-10. század fordulója, 10. század legeleje, *ó hangot nem olvashatunk, az ugyanis abban az időben nem volt meg a magyar nyelvben (Bárczi G.: 1958. 82. stb.). Azonban bizonyosak lehetünk abban, hogy az <o> jelet eredetileg az и hang lejegyzésére, illetve az и lejegyzésére is használták, A székely írás közönséges, minden ábécében szereplő <u> jele kétségkívül újabb alkotás, azt ugyanis a <v> jeléből alakították mellékvonalakkal, amely körülmény a latin írás kései hatásáról árulkodik. A Marsigli-naptárban a küs 'kleine' leírása<kus>, tehát latin mintára <u> az ü hangra (Sebestyén Gy.: 1915. 51., Sándor K.: 1991. 123.). Homoródkarácsonyfalván a fiú szó <fiv> alakban van írva (Vékony G.: 1997a. 1334.). A csiki feliratban az úrnak szóban az <u> jelét egy, a jobb szárhoz húzott kicsiny mellékvonal különíti el a <v> jelétől (Németh Gy.: 1934. II. mell.). Szamosközy István 1604-ben, latin versben a v és и hangokra váltogatva használja a székely <v> és <u> jeleket (Sebestyén Gy.: 1915. XII. mell.). Kájoni János „régi ábécéjében" a latin <v> esetében a székely <u> jelét írja (Sebestyén Gy.: 1915. 36. k.) stb. Másrészt a magyar о hangok jelentős része nyíltabbá válással и hangokból keletkezett (Bárczi G.: 1958. 41-3.), s a nyíltabbá válás a székely írás <ö> és <ü> jelöléseiben is nyomot hagyott (Németh Gy.: 1934. 25.) - nyomot hagyhatott az<o> és az<u> jelöléseiben is. Nyomot is hagyott: a Marsigli-féle székely naptárban Dur(u)ta, Zsu[f]ia olvasható Dorottya és Zsófia neveként (Sebestyén Gy.: 1915. 45, 47., Sándor K.: 1991. 90, 102.), azaz itt a 13. századi latin betűs magyar helyesírási gyakorlatnak megfelelő <u> jelöli az о hangot. Ugyanakkor Markos, Pilatos található Márkus, Pilátus lejegyzéseként (Sebestyén Gy.: 1915. 43, 46., Sándor K.: 1991. 98, 142.), s ezek nemcsak az adatolt nyíltabbá vált formák lehetnek (Pilatos: WeszprK., NádK., DöbrK.), hanem *-us végű alakok lejegyzései is. Mint az ö és ü hangok jelölése esetében is, ezek a „szabálytalanságok" annak következményei lehetnek, hogy a naptárt többször átírták, „modernizálták", vagyis az <o> eredetileg az и hangot is jelölte. Meg kell jegyezzük, hogy a székely írás egyik forrása, a Nagyszentmiklós-Szarvas írásbeliség, s a türk rovásírás is ugyanazzal a jellel rögzíti az о és az и hangot is. De nincs külön jele az о és az и hangoknak az itt rokon glagolicában sem, abban ugyanis az и hangot két egybekapcsolt <o> jelöli. Aglagolica ábécéjének legkorábban ismert teljes lejegyzésben, a müncheni ábécében az <o> helyén a latin <u> jelét találjuk (Trubeckoj, N.: 1930., Durnovo, N.: 1930.). Mindezek miatt biztosra vehetjük, hogy a székely <o> jel eredetileg az и hangot is jelölte, vagyis a bűi felirat második betűje az о vagy az и hang jele. Ha a kiírt magánhangzó szabályszerűen hosszú magánhangzót jelöl, akkor itt csak ú-t olvashatunk. 3. jel: a jobboldali íves vonalat alulról felfelé húzták, az ék alakú baloldali részt pedig balra lefelé, majd jobbra lefelé a jobboldali ív közepéhez. A jelnek egyetlen emlékben van megfelelője: a Marsigli által 1690-ben lejegyzett székely naptárban, ahol több alkalommal fordul elő az <n> és az <a> ligatúrájaként (?Apaiina, Birnal, Ilona, Капа, nagy - az utóbbi a 679. lap. 2. sorának elején: Sebestyén Gy.: 1915. VI. mell., Annas). Németh Gyula ugyan e jelet <an> értékűnek is gondolja (Németh Gy.: 1934. 5. ábra), ez azonban egy Sebestyénre visszamenő tévedés, utóbbi ugyanis a Marsigli kézirat 679. lapján indokolatlanul <an> sorkezdetet olvas (Sebestyén Gy.: 1915. 43.). E ligatúra esetében Sándor Klára is csak <na> olvasattal számol - okkal (Sándor K.: 1991.69.). A <na> ligatúrának a bűi feliratokon és a székely naptárban való előfordulása megerősíti azt a korábban kifejtett nézetemet, hogy a naptárnak igen régi keletkezésűnek kell lennie (Vékony G.: 1997a. 1334.). A bűi felirat ugyanis legalább a 10. század elejéig vezeti viszsza a ligatúra meglétét. Mivel a székely naptáron kívül a ligatúra másutt nincs meg a későbbi székely feliratos emlékekben, a naptárnak kellett legyen 10. század eleji előzménye. Csak a kellő ismeretek hiányának tudhatók be az olyan vélemények, miszerint a ligatúra a latin írás hatására jelent volna meg a székely írásban, mint ahogy az is felületes olvasottságra utal, ha valaki azt gondolja, hogy a székely naptár egészében a 15. század közepe után keletkezett. Marsigli ugyanis ezt írja: „...Calendario... per uso di quei primi convertiti alla Fede Cattolica...". Mint kimutattam, a magyarság nagyobb tömegű keresztény hitre térése a Kárpát-medencében a 8-9. század fordulójára tehető "először" (Vékony G.: 1997a. 1329. kk.). 4.jel: a rombusz alakú jel bekarcolását a jobboldali sarokból felfelé indították, innét folyamatos a többször megtört vonal. Azonos a székely írás egyik <k> jelével (ek). A másik <k> jelent Német Gyula nem éppen szerencsés jelölése - <q> - miatt a székely írásban kevésbé jártasak „veláris k" néven emlegetik, hangsúlyoznunk kell azonban, hogy Németh jelölése „praktikus" (Németh Gy.: 1934. 14.), s a tankönyvíró Telegdi szerint a két jel (ek és ak) „nihil differunt", csak az ak az <a> jellel könnyebben összekapcsolható. Ha a nikolsburgí ábécé jelölése - ac, illetve ek- mérvadó, akkor azt tehetjük még ehhez, hogy az annak forrásául szolgáló szövegben az ac jele palatális magánhangzó előtt nem fordult elő. Feliratunk jele a székely írásban mindenesetre a <k> jele, így itteni meghatározása sem problematikus. Mindezek alapján a felirat betűsora: <fo/unak> Mint arról szóltunk, a székely írás eredeti emlékeiben a magánhangzókat akkor jelölik következetesen, ha hosszúak, illetve a szó végén állnak (Sándor K.: 1991. 66.), ilyesmivel számolhatnánk a bűi felirat ese-