Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)

Knézy Judit: Németek és magyarok a Dráva mentén

NÉMETEK ÉS MAGYAROK A DRÁVA MENTÉN 409 és érkeztek le a rakoncátlan Dráván Barcsra. A halászok, köztük szép számmal németek is sajátos színfoltját adhatták ezekben az időszakokban még Barcs társadalmának. A német halászok kékre festett ládát vittek hosszabb útra magukkal, hal is volt rápingálva. A folyami malmok a folyó mindkét partján várták a messziről érkező őrletőket. A malomperekben sok panasz volt rájuk, hogy több vámot vettek ki az előírtnál. Boczák György malomtulajdonos, házas zsellér 1822-ben árverésre összeírt hagyatéka nem mutatja a nagy meggazdagodás komoly jeleit, mindenesetre bútorzatának egy része rangosabb volt, mint a vidék paraszti lakosságának lakásberendezése lehetett, ezt a „pohárszék", egy „három fiókos..." és egy körül nem írt „sublat", „réz gyertyatartó" megléte bizonyítja, de volt itt parasztokra akkor még jellemző más bútor „föstött fogas... nyoszola... ládák, hat hátas szék, kalántartó, tálos, sámedli, sajtártartó pad, két diófa asztal, fenyőfa asztal, fogas, tükör, tükörre festett két kép, üvegre pingált kép, két kereszt". A társadalmi kép tarkaságát jelzi, hogy uradalmi cselédek, erdőpásztorok, révészek, tisztek is laktak Barcson, de ezek nemzetisége különböző volt.

27 A jobbágyfelszabadítással az eddiginél is eltérőbb utat kezdett járni a két helység, Barcs a gyors városiasodás felé tartott, paraszti lakossága gyorsan differenciálódott, iparos és kereskedőrétege gyarapodott. Szulók pedig magára maradt falusias kereteiben. Lakói csak a gazdálkodással foglalkoztak, kevesebbet fordultak meg vásárokon. Az értékesítést majdnem kizárólag zsidó kereskedőkre bízták.

28 A két község népének hagyományait nagyon nehéz összehasonlítani, mivel Barcson németek utódai alig lelhetők fel és az egykori hagyományokból nem sokra emlékeznek. Korábbi leírások pedig nem állnak rendelkezésre. Fényképek, tárgyi emlékek sokat segítenek múltjuk felderítésében. Szülőkön viszont még szinte teljes összefüggésében, légkörében, utcaképében (Lábra) lelhető fel az emlékezetben az az eltűnt hagyomány, amely e csoport létét, szulókiságát, egyediségét jelentette. A szulókiak kedvező telepítési helyzete nem jelentett földben való bőséget. Aránylag nagyon kis és rossz minőségű határuk volt. A népesség gyarapodásával földigényüket szorgalmas irtásokkal próbálták kielégíteni, az uradalom ehhez erdőket adott.

29 Mikor ezek a lehetőségek lezárultak, a szomszédos magyar falvak földjeit vették feles bérletbe, főképp kapásokat. A külön vállalt munkák ára olykor nem ment a közös kasszába, hanem a feladatot végző családtagok kezén maradhatott. Ezt lehetővé tette az a munkaszervezeti és elosztási forma, amely Szulókban már a jobbágykort jóval túlélte. Egy 1794-ben írt kérvényben ugyan arra hivatkoztak, náluk nem úgy van, mint a magyaroknál, „hogy a háztartások csak egy házasságból állnak és ha ezek robottal megterhelve lennének, úgy nem volnának abban a helyzetben, hogy gazdaságaikat jól ellátnák", azaz nem éltek, gazdálkodtak „egy kenyéren".

30 Ez azonban nem egészen volt így igaz. 1814-ben pl. 14 olyan család élt itt, ahol hét vagy hét főnél több élt egy háztartásban, de ennél is több lehetett azoknak a gazdaságoknak a száma,

31 ahol nagycsaládi összefogással történt a nagyobb munkák végzése (dohánymunka, aratás, szántás-vetés, betakarítás, szénamunka) csak a 1. ábra: Szulóki utcasor tömés és tégla falú házakkal 1927 körül. Gönyey Ébner Sándor felvétele.