Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)

Stamler Imre: Hatalom és vas. Miért kutatjuk a fejedelmi vaskohászati telepeket Somogyban?

240 STAMLER IMRE ben azt írta, hogy ez a lelőhely nem olyan jelentős, ahogy én állítom. Még 1988. szeptember 21-én is azt írta, hogy „a lelőhely önmagában nem szenzációs, ennél nagyobbat és fontosabbakat számtalan helyen feltártam," és sorolta a példákat. Én ezt soha nem vitattam. Csupán azt kérdezem, ha ez így van, akkor miért nem látható egyik sem őskohászati múzeumban. Szerinte Bodrogi kezdeményezésem veszélyes, mert „Somogyfajsz jelentőségét el fogja homályosítani egy lényegében ugyanolyan, csak kisebb vasolvasztó műhely." Kijelenti még azt is, hogy „nem templomokat kell a maradványok fölé emelni, hanem műhelyeket kell föléjük rekonstruálni." Azt kérdezem, ki akadályozta azt, hogy eddig Sopron környékén vagy másutt ne tegyék ezt? Miért nem tették? Ezek az idézetek a leírt körülmények bizonyítják, hogy a két régész kezdeményezésemet és alapítványunk programját, szerepemet nem támogatja, a kutatásból ki akarnak rekeszteni. Ez a pálfordulás elkeserített. Várhatóak voltak a konfliktusok, az érdekellentétek miatt. Nem bántam mégsem, hogy így van, mert bizonyos voltam abban, hogy a régészek rákényszerülnek igazolni azt, amit előzőleg a minisztériumnak leírtam. És így bizonyításuk hitelesebb lesz, mintha előzetesen egyetértettek és rokonszenveztek volna javaslatommal. A második és a harmadik ásatás A minisztérium állta szavát és Költő László és Jankovics Dénes közreműködésével segítséget kaptunk a somogyi vaskohászati telepek terepjáró kutatásához és leletmentő ásatásaihoz, így a bodrogi feltáráshoz is. Az ásatásra elegendő állami pénzügyi forrás állt az ásatok rendelkezésére. így sem jogilag, sem anyagilag rám, alapítványunkra, falunk segítségére a továbbiakban az ásatóknak nem volt szüksége. Ennek ellenére Gömöri János és Költő László értesítette az alapítványt és engem is az ásatás kezdetéről, kuratóriumunk pedig azt kívánta, hogy megfigyelőként vegyek részt az ásatáson, akár igénylik ezt a régészek, akár nem. Ezért március 16-án ott voltam a lelőhelyen. Itt a régészek úgy bántak velem, mint valami nemkívánatos látogatóval, s javaslataimat, észrevételeimet lényegében semmibe vették. Már az ásatási szelvények kijelölésekor eltértek javaslatomtól. A szelvények kijelölését Gömöri János elgondolásai szerint végezték. Az ásatásvezető feladata az volt, hogy a szántott, kevert földréteget a szelvények szélére hordassa, meghagyva a szelvények közt a tanúfalakat. A vízveszélyt most sem vették figyelembe. A tanúfalak a vizet nem vezették a völgy felé, hanem felfogták azt. Ezáltal már az ásatáskor végveszélybe kerülhettek volna a leletek nagy zivatar esetén. Mivel három nap alatt a szántott réteget elhordták a kijelölt helyekre, ettől kezdve hol a padkát mélyítették feleslegesen, hol a műhely fekete foltjába hatoltak bele veszélyeztetve a kohókat, a múzeumi bemutatás sikerét. Erről megfigyelőként kuratóriumi ülésen tájékoztattam Gömöri Jánost és az alapítvány vezetését. Álláspontomat írásban is közöltem és archiváltuk. Szükségesnek tartottuk, hogy Gömöri sürgősen a helyszínre menjen és ő tárja fel a kohókat. Ez meg is történt, az ásatásvezető dokumentált, mért, a cserepeket gyűjtötte össze és egyéb feladatokat végzett. Ez a munkamegosztás az ásatás dokumentációjából a régészek tanulmányaiból is látható. A kohók leírását is Gömöri János végezte. Feltáró munkáját rendkívül eredményesnek tartom, hiszen bebizonyította, hogy a műhelyekben 13 ép kohó van, és még 21 félig vagy teljesen elbontott bucakemencét lehetett látni. A három műhelyben ércpörkölő-helyek, két lepénysütő kemence és sok más előkerült, és itt találtak rá a magyar írásbeli kultúra első tárgyi bizonyítékára. Itt van tehát a honfoglaló és államszervező magyarok ipari, műszaki és írásos kultúrájának legfontosabb bizonyítéka. Vitathatatlan tehát, hogy ez megfelelő szakmai előkészítés esetén nem csak országos, de európai jelentőségű, kulturális örökség lehet, ha ennek megfelelően tudjuk restauráltatni, jelentőségének megfelelően elismertetni, és a viking hajókhoz hasonlóan, terveinknek megfelelően múzeumban bemutattatni. Mindezt látva és tapasztalva a régészek és a munkások munkáját az ásatás utolsó napján magam és alapítványunk nevében nyilvánosan megköszöntem és elismertem. A régészek óriási felelősséget vettek le a vállamról, amikor bebizonyították, hogy igazak azok az állításaim, amiket a kormányzathoz küldött felterjesztésben írtam. Viszont érthetetlen, hogy mindezt miért hallgatták el a későbbiekben és miért akartak engem is, alapítványunkat is megfosztani kutatási szerepünktől. Egyoldalú tájékoztatás a sajtóban Az ásatásvezető már az első nyilatkozatában tagadta kutatási szerepünket és a bodrogi ásatást múzeumi kutatásként jellemezte. Közölte azt is, hogy „a helyszíni bemutatás, vagyis egy kiállítóhely tervezésére is felkérték a muzeológusokat." Kik, miért? Ezt nem tudtam meg, és nem is érdekelt. Elkészíttettem Lőrincz Ferenc építésszel az építési tervet alapítványi programunknak megfelelően, és átadtam Bodrog polgármesterének, így tudtunk határidőben pályázni. Ások sajtónyilatkozatban csupán a Népszabadságban volt utalás kutatási programunkra és szerepünkre, ez ellenőrizhető. Nem tiltakoztunk a kirekesztés miatt, kíváncsiak vártuk a fejleményeket. Mindez visszatetszést keltett megyémben és azon túl is, különösen azok között, akik ismerték az előzményeket, kiadványainkat, munkánkat. Az egyoldalú sajtótájékoztatást Berkesi Gyula tanár törte meg a Demokrata segítségével. A Rovás a fúvókán című cikkben viszont az én szerepemet túlozták el, egyoldalúan. Berkesi úgy látta, hogy a régészek alapítványunkat és engem is méltánytalanul szorítottak ki saját kutatásunkból, és úgy vélte, hogy a rovásírásos cserép felfedezésének körülményeiről a régészek hallgatni akarnak. A rovásjeleket felesége, Kiss Ágnes ismerte fel, és a hat jelet pedig ő olvasta el. (PaPa aNYÓNAK) Hiába közöltem az újságíróval, hogy konfe-