Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)

L. Kapitány Orsolya: A kender feldolgozása Belső-Somogy falvaiban

334 L. KAPITÁNY ORSOLYA akkor az egészet beletettük egy nagy méretű cserép tepsibe, amit a fazekasoktól erre a célra vásároltunk és még lúggal megöntözve, forró kemencébe raktuk. Ott jól megdagadt a fonal, a hamu kiszedte a zöldjit. Utána pállósajtárba raktuk párúnyi". A lúgot folyón, patakon és árkon mosták ki a fonálból. Erre január, február folyamán került sor, amikor még nagyon hideg, gyakran jeges volt a víz. A sajtárakból kiszedett fonalat nagyteknőbe tették, és azt kocsival szállították a mosóhelyre. A kutasiak 4m hosszú, 35-40 cm széles mosódeszkát, sulykot, bográcsot, vödröt, bádogpoharat, fejszét és aprófát vittek magukkal. A bográcsban a férfiak vizet melegítettek és azt öntözték az asszonyok lábára, ha már nagyon fáztak. A férfiak cserépkancsóban még bort is forraltak, amit mézzel édesítettek és ittak az aszszonyokkal együtt. Az asszonyok mezítláb álltak bele a vízbe, a mosódeszkán sulyokkal jó erősen verték a vizes fonalat, gyakran még meg is taposták, hogy minél jobban fehéredjen. Ahol közel volt a házhoz az árok (Szenta), ott az asszonyok maguk vitték le teknőben a fonalat és mosták tisztára mosófa és deszka segítségével. Mivel elég hosszú ideig tartott a mosás, ezért ide is vittek egy vödör melegvizet, hogy néha megmártsák benne a lábukat, vagy a fonalra öntsenek, amikor tapossák. A hideg vízben történő mosás az asszonyok emlékezetében még ma is elevenen él. Többen megbetegedtek, mégis minden évben ugyanúgy tették a dolgukat, mint azelőtt, mert ez is része volt a paraszti élet rendjének. Amikor a kimosott fonalat hazavitték, jól kirázták, majd kerítésre vagy kötélre teregetve megszárították. A gombolyítás A jól kimosott fonalat lehetett gombolyítani. A padláson tárolt gombolyítót a konyhában vagy a szobában állították fel. Két féle gombolyítót ismertek az un. keresztfásat és az álló helyzetű hengeres változatot.(41) Mind a két fajtából volt nagyobb és kisebb méretű is. A nagyobb a házi fonál, a kisebb a "boti" fonal gombolyítására szolgált. Az álló helyzetű gombolyítók ezen a vidéken a múlt század végétől terjedtek el, addig a keresztfás (szárnyas) típus volt általános. Ennek a három lábon álló típusnak propellerszerű "levelei" voltak, amit az "accának" nevezett botocskára helyeztek. Az "accát", a tartó közepébe fúrt lyukba az un. "tüdőkébe" állították, ami a két levél szabad forgását biztosította. A levelek végén fúrt három lyuk a "kaccs" tartására szolgált. A "kaccs" elhelyezése a motringolt fonál fesztávolságától függött (Nagybajom). A talpakon álló, két hengeres gombolyítón a hengerek fa, vagy vasszegekkel voltak a keret közé behelyezve. A vázon több lyukat fúrtak, hogy a hengereket a fonal fesztávolságának megfelelően tudják beállítani. A kisebb méretű, álló helyzetű, két hengeres gombolyítók aljára házilag készítettek kis faládikót, ebben tartották a különböző színű fonalakkal feltekert csévéket és az üreseket is. (Csurgó) A gombolyítóra feltett fonalból annyi gombolyagot "gombócsot" tekertek (Szenta, Csurgó), ahány orsóval volt egy motringban. A csurgóiak elmondása szerint a "boti" fonalat az 1850-60-as évektől kezdték el használni. Először csak a szövött anyag egyik szálaként, majd az 1880-as évektől már szívesebben szőttek tiszta pamuttal. Előbb csak a módosabbak engedték ezt meg maguknak, majd a szegényebbek is áldoztak rá. A századfordulóra, az ünnepi alkalomra szőtt darabok többsége vett fonálból, tiszta pamutból készült, de a szövésből a saját termelésű rostnövényt azért soha sem szorította ki teljesen. A kenderfonal felvetése A magyar nyelvterületen használatos vetőfák között nincs alapvető különbség. Térségünkben is a kétszárnyú típus volt általános, mely keményfából készült kb. 190-195 cm magas tengelyhez csatlakozott a két kb. 170-175 cm magas és 120-125 cm széles keret. A vetőfa "forgó" rúdját a szoba mestergerendájához fogatták bőrpánttal , a rúd alja pedig többnyire akácfából fűrészelt kis talpfában forgott. A keretre alul és felül egy léc volt erősítve, melyből 2 db 10-12 cm hosszú ujjnyi vastagságú facsap állt ki. Ezek a fonal levételében segítettek, de itt kezdődött a felvetés művelete is. A vetőfán az asszonyok újra megolvasták a fonalat. A gombolyagban álló fonalat a csapokhoz rögzítették, majd onnan 3 szálával 10-ig olvastak egy pászmát. Amikor 8 pászma volt, akkor ki telt egy 8-as bordába való vászonhoz a fonal, amit aztán feltekertek a szövőszék durungjára (Nagybajom). A vetőfára 30-40 rőföt hajtottak föl. Öt rőfönként a fonalat megkormozták, hogy el ne tévesszék, milyen hosszú lesz a vászon (Kutas). A csurgónagymartoniak a fonalat úgy számolták, hogy 3 szál egy ige, 10 ige az 30 szál, az pedig 1 pászma. A leggyakrabban használt borda méret a 12-es, 13as és 14-es volt, de használtak 8-asat is. A forgóról leszedett, láncba kötött fonalat a szövőszékre helyezték. A szövőszék "szűjőfa", a szövés "szűjés" A kenderfeldolgozás utolsó fázisa a fonal megszövése volt. Belső-Somogy magyar lakta falvaiban, a paraszti háztartásokban használt szövőszékek hossza általában 160-165 cm, szélessége 150-155 cm volt. (76. 30. 71. 1-16. Rinyakovácsi). Fő alkatrészei a nagyfa, a mellfa, a keresztfa, a dorong, a nyomító, a bordahéjfa, a csikaté, a deszka, a feszítőfa, a csínpálca, a feszítő kerék és a lábítók voltak, melyek elnevezésében nagyobb eltérések nem mutatkoztak. A vetőfáról "leszödögetett" fonalat segítséggel "húzták fő a szűjőfára". Ahogy a fonalat tekerték fel a durungra, minden tekerésnél egy vesszőt "csinpálcát",de kórónak is nevezték - helyeztek közéje, hogy a fonal minél feszesebb legyen. Amikor nyüstbe fűzték a fonalat, tettek közéje két pálcát, hogy a keresztje meglegyen. Ezt követően fűzték a szálakat a bordába. Mielőtt ezt a műveletet megkezdték volna a fonalat kis