Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)

Frankovics Györyg: Dema-Istenek Vilék, Kígyók) Magyarországi Dráva menti Horvátokról, és kapcsolataik

322 FRANKOVICS GYÖRGY Lefeküdt erre a kiságyra és az öreganyó elkezdte zsírral kenni, masszírozni. Ahogy masszírozza valamiféle szikrák jönnek ki a lábából. Franjo fájdalmában ordítani kezdett. Nos, az öreganyó amikor jól megmaszszírozta mondja neki: - Meggyógyulsz majd ne félj, de három napig ki ne tedd a lábad az utcára, ki ne menj az udvarból! Ha kimész, megjárod! Ahogy Franjo kicsit jobban lett lekerült a kiságyról, s kiült ücsörögni az udvarba, de ott is nehezére esett a tartózkodás... Már sokkal jobban érezte magát... Másnap még jobban... Már-már úgy nézett ki, hogy az öregasszony kigyógyította betegségéből... Harmadnap még jobban lett... Aratási idő volt éppen, s valamiféle asszonyok mentek arrafelé az utcán - vitték az aratóknak az ebédet a mezőre... Egy elment... kettő együtt... Egyszer csak, amikor Franjo már nem türtőztethette magát tovább mert az ördög, az ördög marad -, kiment a kapu elé, és leült nézelődni... Látja ám, hogy három gyönyörű fiatal nő megy épp feléje. Hozzáérve egyikük leteszi kosarát és kettő hatalmas pofont ad Franjonak, majd kézébe veszi a kosarat és odébbáll... Franjonak harmadnapra meg leszáradt a keze... .Elment hát ismét az öreganyóhoz: - Öreganyán, így és így jártam... Nem hallgattam magára és kimentem az útra, ahol három fiatal nő jött épp felém, s egyikük hozzám érve pofonütött. Nézze csak, leszáradt a kezem! - Ej, édes fiam, ha leszáradt, hát leszáradt, én már többet nem segíthetek! Ha megmasszírozom, akkor még rosszabbra fordul...! Nem megmondtam neked, hogy ne menj ki az útra, de hiába, mert te nem fogadsz szót! így száradt le Franjo Marĉetin keze. A kettő-hármas termékenységi istennő képében megjelenő kígyók mondánkban elválaszthatatlanok a világfától (fűzfa), amely a három részre tagolt világot köti össze, ám ők, hasonlóan Veleszhez, aki kígyóképében (zmija ruĉkonoŝa) alszik a világfa tövében a földalatti szférába tartoznak. A kígyó a korai eurázsiai művészetben a felső, illetve az alsó világ képviselője. Az aratóknak ebédet hordó kígyó ismert a délszlávok népköltészetében, valójában a kígyók alvilági istennőként a szláv népek termékenységi kultuszának elválaszthatatlan aktterei. Franjo Marĉetint minden bizonnyal a szláv- és a balti népek ősvallás villámszóró főistenének Perun örökösének kell tekintenünk. Perun szemben áll kígyószerű, termés-, állat- és feleséglopó ellenfelével Velesszel. Perun fegyvere gyakran a szekerce, a villám, a kövek... Franjoé szintén a szekerce, amit az ördög űzésére is felhasznál, nemcsak a kígyók feldarabolására. A mezítelen Franjo Marcetin a tölgyfa ágán hintázó ördögöt elkergeti, s lóháton megvédi a legelőn lovakat őrző faluközössége tagjait, az állatokat szétkergető lovas ördögtől. Ezen mítoszok hátterében lovasistenségek keresendők. A kígyónők feldarabolásának motívuma a demaistenek ciklus elején (tavaszi időszak), illetve az aratás lezártával következik be. Hasonló analógiákat tartalmaznak a mennydörgő Perunhoz kapcsolódó képzetek, aki megbünteti feleségét, felaprítja és lehajítja őt a földre (vagy az alvilágba), s a ciklus végén az istennő szétválasztott testrészeiből tavasszal gabonanövények nőnek ki, amelyek különösen bő termést hoznak. A Dráva menti horvát hagyomány a terméssel, illetve az aratókkal kapcsolatban álló kígyónők a vetési időben kerülnek feldarabolásra, s testrészeikből bő termésre következtethetünk, ugyanis az aratóknak nem vinnének ebédet, ha nem "igazolódna be" feltevésünk. A mitikus, • fegyveres (szekerce) lovasisteni hős Franjo Marcetin, valójában a világfáról (arbor mundi) taszítja le, darabolja fel a kígyókat, akik azon megkapaszkodnak és alszanak, illetve a tölgyfa ágain hintázó ördögöt elűzi. Az archaikus mitológiai modellben a mitikus főhős és az alvilági kígyók küzdelméből az ismert modell szerint a túlvilági erőkkel való harcban előbb vesztesként kerül ki (Franjo keze leszárad), ám végül is legyőzi ellenfeleit, a kígyószerű alvilági istennőket. Diadalával a jólétet állítja vissza a földön. A kígyók szimbolikus halála létük megkétszereződését, megháromszorozódását, egyben a bőséges termés bekövetkeztét eredményezi. A kígyó feldarabolásának motívuma más népek képzeteiben is kimutatható. Franciaországban (Poateban) úgy tartják, hogy amikor a kígyót felaprítják az ismét összeáll, s a él tovább mint annak előtte. A horvátországi mondákban a félbevágott kígyóból lesz a kuŝalj, amely valamely állat szarvába bújva tovább él. A szerbek úgy tartják, ha az ember feldarabolja a kígyót, s csak a fejét hagyja meg, valamint csak két ujjnyit a testéből, az a kecske, illetve a szarvasmarha szarvában még kilenc évig él tovább. (A magyar, horvát mondák garabonciás diákja, feldarabolja örök ellenfelét a sárkánykígyót, de a legarchaíkusabb ráolvasásszövegekben (közöttük a régi egyiptomiban) közvetlen utalásokat találunk a sárkányölő és a kígyó küzdelmeit elbeszélő mítoszokra. Ide sorolhatók a Szent Györgyről és a sárkánykígyóról szóló mítoszok is.) A legősibb istennő kígyók A kígyót a materia prímához köti a kutatás, az alvilághoz, az óceánokhoz, az ősvizekhez, a mélyföldhöz kötődően. A kígyó szubsztanciája valójában ősszubsztancia. A zsidó Levitánhoz és a skandináviai Midgarddormhoz hasonlóan a női princípiumot megtestesítő kígyók idősebbek, mint maguk az istenek. A kígyó az első vizek szelleme, egyben az összes vizeké, az alsóké