Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)

Farkas S. 1998: A Rinya-ártér Isopoda faunája I.Bakháza

258 FARKAS SÁNDOR Hyloniscus riparius (CL. Koch, 1838), Trachelipus rathkei (Brandt, 1833), Trachelipus nodulosus (CL. Koch, 1838;, Porcellio scaber Latreille, 1804, Porcellium collicola (Verhoeff, 1907) és Armadillidium vulgare (Latreille, 1804). A vizsgált terület fajszámát összehasonlítva más területeken hasonló célokból és módszerekkel végzett kutatások eredményeivel (Szlávecz, 1991, 1995; Hornung 1989, 1991) megállapítható, hogy az átlagosnak tekinthető. Közép-európai vizsgálatokban többnyire 2-9 szárazföldi ászkarák kerül elő egy kisebb méretű (kb. 1 ha), de ökológiai szempontból heterogén területről (Lantos 1985; Flasarova 1986;Tajovsky 1992). A vizsgált terület domináns faja a P collicola 1688 példánnyal (62.08%). A Közép-Európa szerte elterjedt fajt Magyarország számos pontjáról kimutatták (Allspach és Szlávcz 1990, Dudich 1942, Farkas 1997, Gere 1962, llosvay 1985, etc.). Az Л. vulgare 616 csapdázott egyede az anyag 22.65 %-át teszi ki. A világszerte elterjedt, kozmopolita faj synantrop környezetben, épületromok, szemétlerakó helyek közelében, gyomtársulásokban éppúgy előfordul, mint természetes állapotú élőhelyeken. Hornung (1993) homokpusztán, sziken, lápréten egyaránt kimutatta eltérő denzitású populációit. A szárazföldi körülményekhez az egyik legjobban alkalmazkodott terresztris ászkafaj, így élőhelye nedvességtartalmára kevésbé érzékeny. A T. nodulosus 403 egyeddel a minta 14.82%-át képezi. A Délkelet-Európában és Közép-Európa déli részén elterjedt xerofil faj a száraz és meleg élőhelyeket részesíti előnyben (Grüner 1966). Hazai elterjedéséről nincs sok adat: Farkas (1995) Majláthpusztáról, Hornung (1984) az Alföld déli részeiről említi. A fennmaradó négy faj aránya együttesen sem éri el a 0.5%-ot, a T. rathkei és a P scaber fajoknak mindössze 1-1 példánya került elő (2. ábra). T. nodulosus 14.82 % (403 pld.) L. hypnorum (7 pld.), H. riparius (1 pld.), T. rathkei (3 pld.), P. scaber (1 pld.) együtt: 0.44 % A. vulgare 22.65 % (616 pld.) P. collicola 62.08 % (1688 pld.) 2. ábra: Az 1996-ban Bakházán gyűjtött 2719 db. ászkarák fajok szerinti %-os megoszlása A vizsgálatok egyik célja a legelő, a kökénybozót és az akácos ászkaegyütteseinek kvalitatív és kvantitatív összehasonlítása volt. A három biotóp közül a legelő bizonyult a legfajgazdagabbnak, ahonnét a P scaber kivételével minden faj előkerült. A kökénybozótban és az akácosban egyaránt négy fajt gyűjtöttek a csapdák, melyek közül a P collicola, T. nodulosus és A. vulgare mindkét helyen előfordult, míg a L. hypnorum csak a kökény-bozótban, a P. scaber csak az akácosban. 3. ábra: A gyűjtött fajok egy-egy élőhelyen belüli %-os megoszlása (L. hyp. - Lygidium hypnorum; H. rip. - Hyloniscus riparius; T. rathk. - Trachelipus rathkei; T nod. - Trachelipus nodulosus; P. sca. - Porcellio scaber; p. coll. - Porcellium collicola; A. vulg. - Armadillidium vulgare) Az egy élőhelyen belül gyűjtött ászkák százalékos megoszlását vizsgálva kitűnik, hogy a három élőhely Isopoda együtteseinek mennyiségi viszonyaiban markáns különbségek vannak (3.-4. ábrák). Bár a három legnagyobb mennyiségben gyűjtött faj mindegyik biotópban él, relatív gyakoriságaik azonban mindhárom helyen erősen különböznek. A legelőn gyűjtött Isopodák 75.17 %-át a T. nodulosus teszi ki, míg az utána következő A. vulgare csak 13.42 %-ot ér el. Az előbbi faj dominanciája ezen az élőhelyen inkább tulajdonítható annak, hogy versenyképesebb a többinél, mintsem hogy ez lenne számára a legmegfelelőbb biotóp. Relatív gyakorisága itt volt a legmagasabb, viszont az abszolút egyedszámokat tekintve az akácosban majdnem pontosan megegyező, a kökénybozótban pedig több, mint másfélszer nagyobb mennyiségben fogták a csapdák a legelőhöz viszonyítva. Hornung (1993) vizsgálatai alapján is e két faj alkotja egyes alföldi homokpusztagyepek Isopoda közösségét. A Bugacon végzett vizsgálatokban a T. nodulosus : A. vulgare arány 58 : 1 -hez, míg ugyanez Bakházán 5.6 : 1 volt. A H. riparius, L. hypnorum és T rathkei néhány egyedes előfordulása a csapdák közelében húzódó, bokorfüzekkel övezett vízelvezető ároknak tudható be.