Somogyi Múzeumok Közleményei 12. (1996)

Horváth János: Balázs János művészete

328 HORVÁTH JÁNOS Dr. Fleiner Mór Budapesten élő fia, Fóthy János, aki a Pesti Hírlap újságírója volt, egyengette az útját. Új pártfogók reményében bemutatta Balázst az Újságírók Egyesülete elnökének, hogy az majd megszerzi Wolfner Gyula támogatását. Ez a próbálkozás sikertelen volt, mint ahogy nem sikerült a felvételi sem. Nem ismerjük az okát annak, hogy a többhetes előkészítő rajzolás után miért nem vették fel a főiskolára. Fóthy János azonban közbenjárt az érdekében. Sok évvel később, 1949-ben Fóthy János kedves írást közölt Balázs Jánosról a Somogyi Hírlapban. Az ő sorait idézve folytatjuk: „Egész nap a természetet járta, rajzolt, festett, mindent lerajzolt, lefestett, amit csak látott. A munkái persze nem voltak remekművek, csak egészen ritka tehetség érződött rajtuk, de ezt ő tudta legjobban. És éppen ezért, ez a boldog időszak sem tarthatott sokáig. A kis Balázs egyre égetőbben érezte: megakadt, nem tud fejlődni. Pestre kell mennie, sok-sok képet látni, tanulni, mégis, mégis az akadémia komoly pillérjeit építeni ösztönös, szabad, gátlástalan tehetsége alá. Anyám levelet írt nekem, hoznám be Balázst a Képzőművészeti Főiskolára. Tudtam: nehéz lesz, majdnem lehetetlen. 1924. késő őszén volt ez, hat évvel a háború befejezése után és a Főiskolát még mindig nem tudták fűteni(!ü), a növendékeknek egyetlen terem állt rendelkezésre. Felkerestem drága Lyka Károly bátyánkat, aki ekkor a Képzőművészeti Főiskola rektora volt és előadtam kérésemet. - Bármit kérnél tőlem János - mondta Lyka Károly - szívesen teljesíteném. Csak ezt az egyet ne kérd. Sokszáz jelentkező közül mindössze nyolcvanat vettünk fel, a fűtési lehetőségek hiánya miatt. Ne haragudj, nem tehetek semmit pártfogoltad érdekében. -Akkor lagalább annyit tégy meg Károly bátyám, hogy nézd meg a rajzait. Velem volt a kis Balázs rajzos mappája. Lyka érdeklődve, majd egyre lázasabban csillogó szemekkel nézte a rajzokat, azután felindulva ezt mondta: - Hja barátom, most már más a helyzet. Hiszen ez a gyerek egy új Munkácsy. Életemben nem láttam ilyet. Jöjjön fel, máris felvettem a Főiskolára. Legfeljebb kiteszek egyet a nyolcvanból. Ilyen zsenit nem hagyhatunk elkallódni. - Köszönöm - mondtam diadalittasan. - Nem! kiáltotta Lyka - én köszönöm neked. A kis Balázs Pestre jött. Meghúzódott valahol egy hideg, rideg szegényes albérleti szobában, ebédet, vacsorát a sógorom szerzett neki, kis költőpénzzel Anyám és én láttuk el, lelkesen, boldogan járt a Főiskolára, múzeumokba, kiállításokra. Lyka Károly is támogatta, itt-ott eladogattunk egy-egy rajzát, minden rendbejött volna szépen, de a kis Balázs köhögni kezdett. Nem bírta a pesti telet, a hideg szobát, a kormos, nedves, ködös világvárosi levegőt és alig két-három hónap után fel kellett adnia küzdelmét. Hazament Kaposvárra, ágynak dőlt, úgy ahogy felépült és megint dolgozni kezdett. De mintha az a pár hónapos pesti tanulás hosszú évek tudását bontotta volna ki benne, most már kisebb-nagyobb remekművek kerültek ki a keze alól. Egy csodálatos önarckép, az otthoni szegénység megrázó képei, a somogyi tájak ezerszínű hangulatai és egy csendélet, amely ma az én birtokomban van és amelyet komoly, nagynevű festők úgy csodálnak meg, mintha egy eddig ismeretlen Cézanne kerülne a szemük elé. Pedig nincs ezen a képen más, csak egy olcsó, fehér porcellán tányér, egy bádogkanál, egy szék hajlított háta, ez az egész. És mégis egy egész világ. Mint festői alkotás pedig: az eszményi tökéletesség. Meg nem válnék tőle semmiért, az ostromot szerencsésen túlélte - majd egyszer, ha nem leszek, a Szépművészeti Múzeumban terjessze egy ismeretlenül maradt, mert túlkorán ellobbant magyar láng fényét, melegét." Balázs Jánosnak nem lévén érettségije, az úgynevezett rendkívüli növendékek között volt lehetősége tanulni. Mesterére, Glatz Oszkárra tisztelettel nézett fel, aki az elsőévesek legjobbikának tartotta őt. A Nyugati pályaudvarnál, Róka István szolgálati zugában lakott, aki MÁV hivatalnoksága mellett gyermekeknek adott hegedűleckét, zenei pályára készült és a rajzoláshoz is volt tehetsége. Balázséhoz hasonló szegénységben élt. Amikor a festészet gyakorlásába kezdett Balázs János, Kaposvárról írt hosszú levelekben korrigálta a munkáit és gondosan leírta néki az alapismereteket. Balázs Jánost rövid idő alatt megviselte a nagyvárosi fokozott életritmus, a drágább megélhetés, a tanulás fáradalmai. Egyetlen öltözéke volt télre is nyárra is. Pár hónap alatt felőrlődött törékeny fizikai és lelki energiája. Kaposváron az addig már kialakult életviteléhez illeszkedő alkotómunkát végzett. Műterme nem volt, ezért ha tehette, nem otthon, hanem a szabadban dolgozott. Az alábbi naplófeljegyzéseiből egyes részleteket már ismertetett Mautner József, de Balázs János betűit olykor tévesen olvasta ki. A nála kimaradt oldalakat, gondolatokat azonban érdemes szövegösszefüggésben megismerni. A karácsonyi szünet után írja: Szegényes csendélet 1923.