Somogyi Múzeumok Közleményei 12. (1996)

Horváth János: Balázs János művészete

BALÁZS JÁNOS MŰVÉSZETE 325 mű művészpedagógiát alkalmazhatták, az államvallásra és az aktuális politikára alapozott „római iskola" élvezte a hivatalos támogatást. Derkovits és Kmetty, távol a nyilvánosságtól, mint a személyes és a társadalmi tisztaság bástyájaként őrizték konstrukció iránti elkötelezettségüket és az utolsó pillanatig nem tettek engedményeket. A két művész korai műveiben klasszicizálódott a Nyolcak művészeinek nagyszabású, kollektív szellemű ideálja. A mondain, kávéházi világ expresszionista képviselőit, Kádár Bélát és Scheiber Hugót említhetjük majd, mint alkalmi hatóerőt Balázs János 1924 körüli expresszív képeihez érkezve. A Nyolcak bármelyike lejegyezhette volna Balázsnak azt az óhaját, amelyet a vázlatfüzetébe leírt: „Valami nagyvonalú érzés kifejezése kellene, arra törekszem." A Cézanne kép után egy másik, sorsszerű találkozást kínált 1922-ben egy budapesti alkalom. A NagyBalogh János (1874-1919) művészetét átfogó posztumusz kiállításon a formai tradícióknak a modern irányzatoktól független és egyedülálló megújítási példáját fedezhette fel a látogató a Helikonban. Balázs János fejlődését ismerve ezt a múzeumi találkozást bizonyosra vehetjük. 1923-ban Kaposvár két műkereskedője, Kozma Sándor és Goitein Mór művészi akcióval lepte meg a város közönségét. A Turul Szálló nagytermében 150 képet be mutató kiállítást szerveztek, amelyen sok távollévő művész között Rippl-Rónai József, Bernáth Aurél, Kunffy Lajos képei társaságában nyolc Balázs János mű is szerepelt. Ez volt az első és egyetlen nyilvános bemutatkozása életében, pedig készült az önálló tárlatra: a jobbnak tartott képeit jegyzékbe vette. Mesterségbeli fejlődését szolgálta, hogy 1923. júliusától három hónapon át dolgozott Pécsett a Csók István által szervezett művésztelepen. Raksányi Lajos is vele volt, aki úgy emlékszik, hogy ebbe a szabadiskolába ismertebb művész ajánlásával lehetett jelentkezni. E kurzuson akkor kb. tizenöt tanítvány vett részt, viszont Csók Istvánt tanársegédje helyettesítette. Balázs Jánosnak nem jutott hely a közös szálláson és a menzán. Mecsekvidéki tájakat festett és mivel biztosítva volt számukra akt modell, szorgalmasan gyakorolta az akt tanulmányokat. Mint általában, akkor is híján volt a szükséges mennyiségű rajzlapnak és festőeszközöknek. Karácsony körül Kaposváron ismét találkozott Bernáth Auréllal, akivel megbíráltathatta újabb munkáit. Fleinerné bíztatására naplófeljegyzéseket írt. Az asszony helyesen gondolhatta, hogy a szerény, bátortalan művészlélek, ha még nem merészel a gondolataival szóban is megnyilvánulni, legalább a naplójában gyakoroljon önkontrollt. Ezidőből egy még nem publikált részletet közlünk: „1923. Decz. 22. Ma van a születésem napjának 19. évfordulója, ma vetek ide egypár sort s hogy ezután folyton feljegyezzem a megfigyelésemet, tapasztalataimat stb. Festeni igen keveset, jóformán semmit se festek se rajzolok. Hogy miért? Tudja Isten nem tetszenek amiket festek, olyan üresnek érzem őket, olyan anyagtalanok a tárgyak rajtok. Az a Bernáth, az a Bernáth az csak kiforgat engem, de úgy kell, mert amiket mond, az mind igen okos és jó dolog. Azt mondja ne keressek azaz ne fessek napsütést, abstraháljak el a napfénytől, a részletektől, csak a nagy egységet keressem, a lényeget. Mert azt tudom, hogy a napfényben a dolgok, a tárgyak elvesztik masszivitásukat, anyagtalanok lesznek, a formák fölbomlanak, laposak, kiterjedés nélküliek lesznek. Ez a dolog a baj most nálam is. Hiszen az ilyen kép is lehet ám jó kép, de tudja Isten, most nekem ez nem felel meg. Meg a Bernáth azt módja, hogy én az idén egy kissé hanyatlottam. Igaz, de csak abból a szempontból, hogy a magam szubjektivitásából kevesebb van benne, inkább most jobban a tárgyi hűségre való törekvés látszik meg a dolgaimon. Az objektivitás javára, a szubjektivitás kárára. Igen, mindezen dolgokat teljesen keresztül vinni, nagyon sok-sok tépelődés, gondolkodás, önemésztés, sokszor kínzó önmarcangolás által lehet keresztül vinni, az ember fél, éjszakánkint nem aluszik, töpreng: de muszáj! ha az ember el akar valamit érni. A képnek szuggesztívnek kell lennie, a tárgyi hűség mellékes, azaz nem fontos, mert én nem annak a valaminek (az objektum) a pontos lemásolására törekszem, hanem arra, hogy az a valami bennem miféle rezonanciát kelthet, vagy pedig teljesen a magam szubjektivitását festem oda a vászonra. Ha tanulmányt akarok festeni, akkor inkább köthetem magam az objektumhoz. Hej nagyon sokat lehet mindezen dolgokról gondolkodni. Igaza volt a Bernáthnak, amikor azt mondta 1921-ben: „Hm, nem olyan könnyű dolog ám a festés." 1923. Decz. 23. Mai napról mást nem jegyezhetek fel, mint csak azt, hogy a mai napon megfehéredett a világ, esik a hó. 1923. Decz. 30. Ez évnek utolsó vasárnapja. Elmúlik ez az év is, csendben, hogy megint felvegyük a jövő évnek a terheit. A mai nap gyönyörű volt. Ujjongó szívvel örültem neki, szép napfényesen havas nap. Reggeltől kezdve egész napon át figyeltem a szépségét, ami a havon lejátszódott, reggel: narancsos, azután mind világosabban sárgásfehér tarkázva kék, kékeslila árnyékokkal s minden fölött valami csodásan gyöngéd zöldesszürke ég domborult. Egy ilyen téli napsütést festettem, szalmakazlakkal, földkupacokkal, fákkal. Szép nagyon, szép a tél, hejh! de még szebb a május, meg a nyár. Krisztus sírbatételét festem most, nagyon nehéz dolog, modelljeim nincsenek, így tehát teljesen a képzeletemre vagyok utalva, de azért meg kell csinálnom. (Itt vázlatrajz a Sírbatételről - HJ.) - Legutóbb eladtam egy pasztellemet, melyen öregapámat festettem le, amint este a konyhánk sarkában csendesen pipázgat. A Halász Manci úrhölgy vette meg 20.000 koronáért, ugyanakkor - csütörtökön - vette meg egy, még Pécsett csinált szénrajzomat, egy utcasarkot ábrázolót. 1924. április 1-én este. Régen még a múlt évben írtam utoljára, azóta pedig sok idő eltelt ám már: Janu-