Somogyi Múzeumok Közleményei 11. - A népvándorláskor fiatal kutatói 5. találkozójának előadásai (1995)
Liska András: Adatok a korai avar temetési áldozat szokásának kérdéséhez
94 LISKA ANDRÁS tozónak tartotta Kovrig Ilona (KOVRIG 1955, 36), mint Bóna István (BÓNA 1986, 165). A legutóbb Némethi Mária és Klima László gyűjtése alapján megjelent, az avar kori lovastemetkezéseket öszszesítő dolgozatban az ott „máglyalelet"-ként szereplő temetési áldozatok lelőhelyeivel kiegészítve a korábban ismerteket, 51-re emelkedett a tárgyalt rítus emlékeiként értékelhető lelőhelyek száma (NÉMETHI-KLÍMA 1992). 5 A potenciálisan a „máglyaleletek", illetve a tajnyikok közé sorolt lelőhelyek eredeti közléseit megvizsgálva, azoknak a lelőhelyeknek a száma, amelyeket valóban e különleges áldozati rítus emlékeiként értékelhetünk, 8-ra csökkent. Ezek a következők: 1. Csengele-Jójárt (CSALLÁNY 1939, 129-131; CSALLÁNY 1953, 135-136; CSALLÁNY 1956, 98) 2. Csengőd (KOVRIG 1945, 10-13) 3. Devinska Nova Ves (Dévényújfalu, Szlovákia) (EISNER 1952, 108) 4. Gyulavári 15. sz. lelőhely (feltételesen ide sorolva) 5. Imrehegy (TÓTH 1988, 26; TÓTH 1990, 150) 6. Mikebuda-Felsőpuszta (DARNAY 1899, 279; KOVRIG 1955, 37) 7. Orosháza-Aradi út (BÓNA 1965, 122) 8. Selenca (Bácsújfalu) (CSALLÁNY 1953, 133141; KOVRIG 1955, 36) Ezek azok a lelőhelyek, amelyekről adatokkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy külön, embercsontok nélkül, esetleg égetve, kis mélységből előkerült leletegyüttesekről van szó. A többi, 43 lelőhely adataiból ezek egyértelműen nem derültek ki. A terepbejárás és az ásatás során, Gyulaváriban az adott területen csak őskori és szarmata kori edénytöredékeket találtunk. A későbbi korszakokat csak a lószerszámok, és az említett edénytöredék képviselik. Mivel az állatkoponyák mellől előkerült gepida kori kerámia későbbi, mint a település objektumai, ezért az állatkoponyák valószínűleg nem a telephez tartoznak. Az állatkoponyáknak a vastárgyak előkerülési helyéhez való viszonya tisztázatlan, de a két objektum biztosan egymás közelében helyezkedett el, illetve valószínű, hogy ezek a leletek egyazon objektumból származnak. Összetartozásuk azonban egyértelműen nem bizonyítható. 7 A Gyulavári 15. számú lelőhelyen kiszántott lószerszámok, és a feltételesen hozzájuk tartozónak ítélt állatkoponyák tehát besorolhatók-e biztonsággal az említett hét lelőhely mellé, hiszen állatkoponyákat, a Kárpát-medencében előkerült hasonló leletek mellett nem említenek. A felsorolt lelőhelyek közül csak Csengelén, Imrehegyen és Gyulaváriban vizsgálták meg a vastárgyak előkerülési helyének környékét, de állatkoponyák csak Gyulaváriban kerültek napvilágra. A korabeli nomád népek hitvilágában az általuk tartott állatoknak megkülönböztetett szerepük volt, ez tükröződik a temetéssel kapcsolatos szertatásaikban is. Az áldozati ló például egyrészt a halott lelkének elszállítója volt a túlvilágra, másrészt az elhunyt hátasállata, hiszen a túlvilági létet az evilági folytatásának tartották (KEREZSI 1987, 122). A 7-8. századi karajakupovski kultúrából ismerünk „lókoponya temetést" (MAZITOV 1981; TOMKA 1986, 41). Az Ural nyugati szélén, a 7. században megtelepülő nomád népcsoport temetkezéseinek jellemzője, hogy alacsony kurgánjaik, melyek a felszínből alig, vagy szinte egyáltalán nem emelkednek ki, egymástól viszonylag nagy távolságra lévő sírokat rejtenek. A kurgánok földjébe gyakran temettek külön gödörbe lófejet, illetve a klasszikusnak mondható tajnyikleletek is előfordulnak náluk: kengyel, zabla, fegyverek, szintén külön eltemetve. Leletanyagukban a korabeli steppei népek jellemző leleteit ismerhetjük fel: csontmerevítéses íjak, háromszárnyú nyílhegyek, P-függesztőfüles kardok, pajzs alakú véretekből álló övgarnitúrák, stb. (MAZITOV 1981, 28). A karajakupovski kultúrában meglévő hasonlóságok természetesen nem teljesen bizonyító értékűek a Gyulavári 15. számú lelőhely leleteit illetően, ám azt mindenképp jelzik, hogy a steppén létező szokás volt a halotti áldozatnak az a változata, mikor a sírtól függetlenül elásott gödörbe temették a halott számára a „másvilágra küldendő" lószerszám tartozékokat, fegyvereket, és a halotti tor után megmaradt állatkoponyákat. A karajakupovski kultúrához hasonló rítusú, Gyulavári 15. sz. lelőhely avar korra keltezhető leletanyagának pontos időrendi besorolása nem lehetséges. A hurkosfülű kengyel, csikózabla, hevedercsat viszonylag hosszú időn keresztül, nagy területen általánosan elterjedt volt, ez nem ad módot a pontos keltezésre. A többi, fent felsorolt, kárpát-medencei, tajnyiknak tekinthető leletet az avar kor legkorábbi szakaszára keltezték a rítus belső-ázsiai párhuzamai, valamint az előkerült leletanyag általánosan elfogadott kronológiai elhelyezése alapján (BÓNA 1971, 240; 1986, 165). 8
