Somogyi Múzeumok Közleményei 11. - A népvándorláskor fiatal kutatói 5. találkozójának előadásai (1995)

Kiss Magdolna: Megjegyzések a későrómai külpolitikához a Dunai tartományokban 382-ig

MEGJEGYZÉSEK A KÉSŐRÓMAI KÜLPOLITIKÁHOZ A DUNAI TARTOMÁNYOKBAN 382-IG 49 alkottak a birodalmon belül. Ez az úgynevezett szövetséges alattvalói viszony az eddigi római jogi gyakorlathoz képest újszerűnek tűnik és ellentmondást takar, ezért több kérdést fölvet.

19 Mi volt az oka, hogy a gótokkal ilyen szokatlanul előnyös szerződést kötöttek, valóban előnyös volte ez a szerződés? Milyen következménnyel járt ez az egyezmény a birodalomra nézve? A hadrianopolisi csata után az ellenfelek átmenetileg nehéz helyzetbe kerültek. A római hadvezetést Theodosius betegsége hátráltatta, a gótok éhségtől, pestistől szenvedtek, vezetőik egymás ellen harcoltak, azaz az elfoglalt területen nem volt életterük.

20 A szerződés végső soron Gratianus, illetve Theodosius jó politikai érzékét mutatja, akik kihasználták a gótok nehézségeit. Jóllehet a rómaiak bizonyos mértékig elismerték a barbárok hódítását, és egy rendhagyó szerződést kötöttek velük, de ezzel viszonylagos békét teremtettek az említett vidékeken, és még katonákhoz is jutottak. Az egyezmény mindkét fél számára kompromiszszumos megoldás volt. Jordanes ( Get. 137.) megemlíti, hogy a gótok a birodalomba történt betelepedésük után igen hamar úgy viselkedtek a földek régi birtokosaival, mint polgárok és urak, tehát mint a megszerzett római földek jogos tulajdonosai, ami lehetetlenné tette, hogy a rómaiak velük szemben is változatlanul alkalmazzák az eddig megfigyelt bánásmódot, ugyanakkor a hadrianopolisi csata előtt elért eredményekhez képest a barbárok is kénytelenek voltak engedményeket tenni 382-ben.

21 Meg kell jegyeznem, hogy három esetben hallunk olyan idegen törzsekről, akik a római területen autonóm módon éltek, ezek a Marcus Aureliushoz átállt cotinusok és naristak, valamint egy markomann csoport saját vezérrel Gallienus idején. De a cotinusok és naristak hamarosan római polgárok lettek, a markomannok pedig Gallienus utódja alatt elveszítették kedvezményüket, és mint milites limitanei szolgáltak a hadseregben.

22 Az eddig említett példák jól mutatják a római külpolitikában érvényesülő tendenciát, amely a betelepített idegenek különállását igyekszik megszüntetni. A gótok esetében szintén kérdéses, hogy meddig tudták megőrizni az egyezményben megállapított kivételes helyzetüket. Themistios nem hagy kétséget afelől, hogy a rómaiak ezt a szerződést egy átmeneti megoldásnak gondolták, és nem adták fel azt a reményt, hogy a gótoktól hamarosan adót szedhetnek, tehát az általuk elfoglalt terület újból római provincia lesz.

23 Habár a forrásokból nem derül ki a 380-ban kötött szerződés pontos tartalma, mégis több kutató feltételezi, hogy Alatheus-Safrac népe is hasonló jogokat és lehetőségeket élvezett Pannónia földjén, mint a nyugati gótok. Ennek megfelelően, és Amantius lovia püspökének felirata alapján, amely arról szól, hogy a püspök két nép lelkipásztora volt, helyezik a gót-hun-alán foederati székhelyét Pannónia Secunda-ba és Saviába, azaz a Drávától délre. Legutóbb Soproni Sándor foglalta össze az e témára vonatkozó nézeteket, és teljességgel kizárta, hogy e régió lehetett a betelepített barbárok székhelye. Amellett, hogy e népcsoporthoz köthető régészeti leletek nem kerültek innen elő, nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ilyen stratégiailag fontos területre, amit jelentős kereskedelmi és hadi utak szeltek át, ami Sirmiumhoz, a császári székhelyhez és Itáliához közel volt, barbár lakosság letelepedését engedélyezze a már megerősödő római kormányzat.

24 Szerinte ezt a törzsszövetséget, amely katonailag és politikailag kisebb jelentőségű volt, mint a Fritigern vezette nyugati gótok, a római vezetés kisebb csoportokban a Drávától északra, mindenekelőtt a limesnél és Valeria tartományban telepítette le, illetve a fegyverforgatókat a római határkatonaság a limitanei közé sorozta be.

25 Ezzel az eddigiek alapján igen hihető megállapítással kapcsolatban felmerül két kérdés, Alatheus és Safrac népe valóban kisebb jelentőségű volt-e, és hogyan bizonyítható szálláshelyük az említett területeken? A törzsszövetség számáról nincs megbízható adatunk, a forrásokban és feldolgozásokban ellentmondásos utalásokat találhatunk. Bizonyos forráshelyek nem zárják ki azt a lehetőséget, hogy azonos, vagy legalább is hasonló politikai erőt jelentettek, mint Fritigern gótjai. Jordanes (Get. 134.) ..et duces, qui regum vice Ulis praeerant, id est Fritigernus, Alatheus et Safrac.

..mondatával azonosságjelet tesz Fritigern, Alatheus és Safrac méltósága közé.

26 Úgy tűnik katonai jelentőségük sem lehetett megvetendő, hiszen a hadrianopolisi csata sorsát az ő lovasságuk döntötte el.

27 Pannóniai fosztogatásuk megfékezésére Gratianus jelentős haderővel „...ad eos collecto venit exercitu..." érkezett Gallia felől, de eltekintett a harctól, inkább békés megoldást keresett, ami a 380-as szerződésben realizálódott.

28 Valószínűleg ezzel azt szerette volna véglegesen megakadályozni, hogy Alatheus és Safrac elkülönült csapatai újra csatlakozzanak Fritigernék seregéhez, és közösen vegyék fel a rómaiak ellen a harcot, igazából együtt jelentettek ők igazi veszélyt. Számukat Várady László 20 000 fegyverforgatóra becsülte, minthogy családosán érkeztek, ez körülbelül 100 000 ember lehetett.

29 Ebben a kérdésben inkább Soproni Sándornak van igaza, amikor ezt a számot túlzottnak tartja.

30 Ebből a szempontból érdekes megfigyelni, hogyan írja le Ammianus Marcellinus a dunai átkelést 376-ban.

31 A folyó meg volt duzzadva a gyakori esőktől. Az Alavivus, Fritigern vezette gótok átkelése éjjel-nappal folyt, csapatonként hajókon,