Somogyi Múzeumok Közleményei 10. (1994)

Natanson: Festőportrék (Siklósi Zoltán)

NATANSON: FESTŐPORTRÉK 257 jában könnyed, érzékeny, nagyon szeretetreméltó. Meglehetősen későn jutottunk szellemének s szívének friss ínyességeihez. Az asztal mellett, a társaságában, remekül éreztük magunkat, s arcának és hajának választékos finomsága, s egyszersmind árnyalt szavai nem egyszer felidézték bennem azokat a finom és ízletes leveseket, melyeket gondos háziasszonyok készítettek. Charles Cottet, aki teljes erejéből szeretett nevetni, csak a hivatásáról tudott megfelelő komolysággal beszélni. Ez erősen foglalkoztatta. Nem mint filozófust, vagy majdnem matematikust, Paul Sérusier módjára, akit időnként a pokolba küldött, akár bárki mást, hanem jobbára mint tisztán gyakorlati embert. Az érzékletesen valószerű technika megszállottja volt. Charles Cottet csodálattal adózott Bonnard-nak, de Vuillard-nak kétségkívül még inkább, aki iránt testvéri szeretetet érzett. Az a férfi, aki oly gyakran és fennhangon nevetett, egy kicsit szégyellősségből, hogy oly komolyan kell beszélnie arról, ami énjét a legmélyebben érintette, azt a benyomást keltette, hogy nyíltságában épp úgy meg lehet bízni, mint erőteljes kézszorításában. A festő, aki fölött orvos testvére őrködött, erős fizikumúnak, életerővel telinek tűnt. Mégis nagyon fiatalon halt meg, mielőtt művészete kiteljesedhetett volna. Vigaszt nehezen lehet találni, fájó emléket hagy maga után. PAUL RANSON Paul Ransont is korán láttuk végleg eltávozni, nem sokkal azután, hogy egy műtermet létesített. Ennek az akadémiának hírnevét jóságos, kedves és szelíd özvegye sokáig fenntartotta. Paul Ranson is vidám volt, de az ő vidámsága olyasféle volt, mint amely gyakran a búskomorságra gördített függönyhöz hasonlatos, erőltetettnek tűnt. Volt neki hajlama - nem ritka a hipochondereknél -, méghozzá különös hajlama a bohóckodásra. De ez a bohóckodás egyáltalán nem olyan gyászos külsejű és fogcsikorgató volt, mint egy Jarryé. Amikor a hirtelenszőke, göndörhajú és -szakállú Ranson, jókora orrán lornyonjának vasrugóit megigazítva, előrelépett s átnézett az üvegek fölött, igazi komikus színésznek tetszett, és mihelyt egy kicsit túl sokáig őrizte komolyságát, gyanítottuk, hogy valami csínyre, vagy ugratásra készül, amit harsány délvidéki kiejtéssel mindjárt előad. Egyébként kitalált egy komikus figurát, akit szívesen felléptetett, s aki jóval kisebb termetű volt Ubunél, de megvolt neki a maga sajátos beszédmodora és hóbortjai. Egy pap volt ez, aki orrhangon, kenetteljesen mondta el maradi gondolatait, s aki bármely vitába rögvest bekapcsolódott, mondani se kell, nevetségessé téve azoknak a nézőpontját, akiket Paul Ranson műtermében megvetően „leburzsoáztak". A pap, aki a Prout atya névre hallgatott, mindig egyféleképpen vonta le a tanulságot, nagy kézdörzsölések közepette, imígyen: - Derék, derék, ez aztán a derék dolog! Ennek sem Sérusier sőt sokszor Denis se tudott ellenállni. Abból a kötetből, amelyben Mercure de France kiadványai összegyűjtötték Prout atya beszédeit, hiányzik a szerző előadása, kiejtése, s nemkülönben a nagyérdemű publikum. MAURICE DENIS Maurice Denis-ben minden kerekded: arca, homlokának íve, nagyon nyílt szemei, párnás kezei, járása, még a léptei is, melyeket gyakran elapróz, s még szája szöglete és mosolya is az. Ettől még kövérebbnek tűnik, mint valójában. Dehát nem egy képe azt mutatja, hogy a kerek formákat kedveli. E tekintetben összes utóda is a jólelkű családapára ütött, amint eszméihez is hűségesek maradtak. A mélyen vallásos emberektől Maurice Denis nem pusztán a férfiasságot örökölte, mely oly fontos a fájdalmas órákban, s oly értékes a boldogságban, s a komolyságot, amely már zsenge ifjúkorában annyira jellemezte. Tőlük való vidám természete is, de semmi sem az alázatosságukból, legalább is a társasági életben. Vidámsága a szerzetesekére hasonlít, vagy bizonyos papokéra, de nincs benne annyi gondtalanság. A valláson soha nem nevet, és nem engedi, hogy bárki is nevessen, se a festészeten, mely nála ugyancsak vallásszámba megy. Se a zenén, a barátság kultuszán, a haza iránti kötelességeken, s lehetne folytatni a sort. VALLOTTON Vallotton nem közvetlenül szülőföldjéről, Svájcból érkezett közibénk, hanem már egy meglehetősen hosszabb párizsi tartózkodás után. Nagyon fiatal és vékonydongájú volt, szőke, tojásdad, egy cseppet szabálytalan arcú, pici bajuszt s egy semmi kis szakállt viselt. Oldalogva haladt, lépéseire módfelett ügyelt. Öltözéke csak azért volt kissé kopottas, mert túl gondosan kefélte. Folyton óvatosnak tűnt, ami csak növelte félénkségéből fakadó zavarát. Sohasem szokott le róla teljesen. Tágra nyílt szemeit gyakran vörös karikák szegélyezték, Poussin sok alakjához hasonlóan. Szemhéja szélét a könnymirigyek váladéka marta ki, de az is lehet, hogy a harag vagy a féltékenység könnyei. Később kikerekedett az arca, mert ahogy öregedett, úgy hízott Vallotton, de hiába tudott egyre többet, vonásai nem lettek hangsúlyosabbak, s úgy látszott, nem változnak. Egyáltalán nem ráncosodott, csak szőke haja lett idővel szürke. Még akkor is, amikor egyre gondosabb öltözködése szinte hivalko-