Somogyi Múzeumok Közleményei 10. (1994)

Natanson: Festőportrék (Siklósi Zoltán)

254 NATANSON: FESTŐPORTRÉK méinek megvalósítójaként: festőként. A másik nagy teoretikus, Maurice Denis (1870-1943) szintén nem tudta maradéktalanul megvalósítani kissé keresett, túlságosan nyugodt képein az írásaiban kifejtett gondolatait. Tőle származik az 1890-ben megjelent híres kiáltvány: „A művészet nem a közvetlen valóság ábrázolásán alapul, hanem azokon az emlékképeken, amelyek a valóságból kiszűrik a lényeget."

3 Továbbá: „Ne felejtsük el, hogy egy kép elsősorban nem harci mén, meztelen nő, vagy valamilyen történet, hanem lényegében sík felület, amelyet bizonyos rendszer szerint csoportosított színekkel fednek be."

4 Nymodon a dekoratív festészet útjára tért, mely mitológiai és vallásos képeire is jellemző. A nabi festők közül a legjelentősebbek Pierre Bonnard (1867-1947) és Edouard Vuillard (1868-1940). Ők domináltak a csoportban. Mindketten az ember meghitt, bensőséges világát ábrázolták dekoratív módon. Bonnard a hétköznapi valóságot vízióvá transzponálja. A leghétköznapibb tárgyakat tudja átszellemíteni. A legváltozatosabb tárgyakat, alakokat, tájakat varázsolja a vászonra. Sokszor párhuzamosan dolgozott képein, nemritkán évekig érlelve őket. Vuillard életművének fő részét intim enteriőrjelenetek és dekorációk mellett a portrék alkotják. A Natanson testvéreket ugyancsak megörökítette. Paul Ranson (1862-1909) is a Nabis „alapító tagjai" közé tartozik. 1892-ben Bonnard-ral, Vuillard-ral és Sérusier-vel együtt készítette el a Théâtre d'Art díszítőmunkáit. Sok litográfia került ki kezei közül a Revue blanche számára. 1908-ban megalapította a róla elnevezett akadémiát, amely ma is működik. Ker Xavier Roussel (1867-1924) nevéhez fűződnek a párizsi Théâtre des Champs-Elysées, a Chaillot palota, és a genfi Nemzetek Palotájának díszítései. Mesevilága természetességgel keveredik a való élettel. A svájci Vallotton (1865-1925) ugyancsak dekoratív felfogású, klasszicizáló képein a mindennapokat stilizálja át. Portréi, fametszetei, illusztrációi kiemelkedőek. Jellemző a nabikra a sokrétű kísérletezés, a különféle művészeti ágak, technikák alkalmazása. Nemcsak festők voltak; maradandót alkottak a képillusztrációk, a plakátművészet, az üvegfestészet, az iparművészet (gobelin-szövés, fafaragás, litográfia), a színpadi dekoráció (pl. Jarry: Ubu király) területén. Bonnard fotográfiával is foglalkozott, Maillol szobrász lett. 1899-ben állítottak ki utoljára közösen, s a XIX. század befejeztével mint csoport ők is megszűntek, de századunk modern törekvéseinek, a különféle avantgárdé irányzatoknak, fauvizmusnak, kubizmusnak, expresszionizmusnak, szürrealizmusnak előfutárai, s ők maguk is megújulva, új utakat keresve alkottak tovább. Művészi önmegvalósítása során Rippl-Rónai nem véletlen csatlakozott hozzájuk. A müncheni akadémizmus, majd Munkácsy hatása alól szabadulva a nabi csoport tagja lesz, ahol baráti szeretettel fogadják. Megfesti Vuillard, Bonnard arcképét és Maillolét, aki az ő ösztönzésére tér át a festészetről a szobrászatra. Ám Rippl-Rónai a kavargó élmények közepette is önnönmaga tudott maradni. „Fekete korszakának" szürke, sötét tónusú vásznai merészségnek hatnak a kor színkavalkádjában. Éppen ezáltal tűnik ki Öreganyám című képe az 1895-ös Mars-mezei tárlaton, amellyel a nabi festők elismerését és barátságát nyeri el. További életútja mutatja, hogy annak Párizs végső soron csak egyik, ha mégoly fontos állomása. Nem tudott, nem akart ott végleg meggyökerezni. „Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza." - mondhatta ő is a költővel. Hazatért Magyarországra, szűkebb hazájába, az ő igazi világába, Kaposvárra, a kisvárosba. Itt később kiszínesedik palettája, talán párizsi emlékeinek fellobbanásaként. Mire azonban elfogadtatja művészetét és nabi barátaiét, addigra már az új művészi törekvések átcsapnak fölötte. A Nabis kísérletező kedvű, sok új, elragadó megoldást hozó művészek voltak, de nem olyan korszakos zsenik, mint Gauguin, Van Gogh, Cézanne, akik a poklok bugyrainak végigjárásával megtalált világképüket konokul és váltig ismételgették. Nem olyan fároszok és voyant-ok sem, mint Baudelaire vagy Rimbaud. Nem igazán próféták. Ők voltak a „nabik". Thadée Natanson Peints à leur tour (Most őket festik) (Paris, 1948, Albin Michel) című könyvében érzékletes és szeretetteli képet fest a Revue blanche alkotó gárdájáról, a Nabis-ról, köztük Rippl-Rónairól. Néhány szemelvényt közlünk visszaemlékezéseiből. (A Rippl-Rónairól készült fordítás a Somogy 1991. 5. számában megjelentnek némileg módosított változata.) Egy magyar festő: RIPPL-RÓNAI Rippl-Rónai meglehetősen korán búcsút vett tőlünk, hogy hazájába térjen, ahol a festőt és az iparművészt egyazon lelkesedés fogadta. Csakhamar végleg Magyarországon telepedett le, s hozzánk egyre messzebbről járt vissza, s mindig csak rövid ideig. Huzamosabb párizsi jelenlétének csupán néhány esztendeig örülhettünk. Mindnyájan elég furcsamód ismerkedtünk meg vele. Jó régen történt ez, a század vége táján, amikor még a szalonok megnyitóin szoktunk összejönni egymással. Akkor épp a Mars-mezein. így találkozva többen elmondhattuk, milyen kellemes meglepetés és öröm ért bennünket, amikor egy élénk tekintetű, sápadt kis öreg parasztasszony, egy nagyanyó portréját fedez-