Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)
Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.
122 DÉNES ZSÓFIA Mindegy. Most már ő mehet - egyenesen haza, a szólítására. Kinn az utcán, a ház sarkán utoléri valaki, összerezzen a hangra, mintha álomból ébredne. Nem szívesen ébred fel. Hanem a csatlakozó nem az, aki zavarja. Gergő deák iramlott utána. - Vitéz ura m ! - No, mit akarsz fiam? - Vltééééz uraaiam. Ránéz. A íiú ajka reszket, az orca csupa könny. - Milyen voolt! - suttogja és kaputja szélével törli le szemét. Mihály arcán mosoly ferdül át. - Jól van, ne pityeregj. Gergő fejével inti, bogy nem. Hiszen nem azért 'lopakodott utána, hogy Vitéz Mihály lássa, milyen meghatott. - Miért siet elhagyni a házat Vitéz uram? - kérdezi. Most lészen csaik egyedül érdemes az ottmaradás. Most jön még csaik a halotti tor. A nagy lakoma. A hétországira szóló. A konyhán láttam, mit sütött ekfőztek. És a pincében láttam a hordó borokat. Kincset érő óborodat. Mihály a fejét rázza. - Nem 'kell! - mondja 'hangtalanul. - Vizes a hajam a süveg alatt. A főjem fáj. Haza! Gyorsan! Gergőc aggodalommá 1 ! néz reá. - Igaz is! erről megfelejtkeztem. Meg tetszett ázni. Az a vékony posztó ruha. És hajadonfőtt. Otthon tüstént rakok üüzet. - Tüzet és ágyat 'kívánok és még valamit. Csendet. Hozzáteszi: - Téged pedig egykettőre visszaküldelek. Gergő csodálkozik: - Engem? - Téged hát! Megkeresed a vendégek között Sándorffy doktor urat. Hogy én hazamentem, mondod, mert ágyba 'kívánkoztam. De a vacsorához, kéretem, jutbasson be téged énhelyettem. Úgy értem, nem az urak asztailához, de a személzetéhez. Lesz ott szolga is, tudós is, deák is. Gondolom, én is csak ott ültem volna, egyik lakáj mellett. Mit gondolsz, így szokott ez lenni a nagyuraknál ! Gergő összeszorítja fogát, nem felel. Hangos kopogással esik a hideg áprilisi eső. VII. Felnéz, mert ihatnék. Forog vele a szoba. Lehunyja szemét, hogy ne lássa a körforgást. Szédül, ó be szédül. Az ágy reng véle, rázkódik, lebeg hullámokon. Csónak. Felemelné fejét a párnáról, nem lehet. Ollómból öntötték. Mondana valamit. Gergőcöt itt látta a közeliben. De a szó elolvad szájában. Sirokkó. Kezeiába - az meg jégdarab. Jég, jég. Valaki megfogta kezét. Anyja? Nem, nem lehet. Nem hallja: „Misikém! . . . Tejet?" Nem iszom tejet! Csak rugdossa, csak rugdossa, valami a rnel'lyét rugdossa bévülről. - A meljyem csontboltját. Nevet. - A mellyem csontboltját. A halál. Valaki sír. Ö nevet. - Sarkávail rugdossa. Arca vonásai rángatódznak. - Sicc! - kiá'ltja izgultán, és lkarját védekezőn fölemeli. - Ki engedte be? - 'kérdezi ijedten. - Kit, Vitéz uram? - hallja vailahonnét. - A macskát, a vörös macskát. Ide alkar ülni, a mellyemre. Mondtam már, nem szeretem. Vörös macska, vörös ló . . . vörös ember. . . egy se jó. Megmondtam. Látod-é? Itt a baj. Valaki azt mondja: - Nincs itt semmi baj, édes Vitéz uram. - De igen, baj, szerencsétlenség! — ismétli makacsul, azután elfárad. Ring, ring a csónakon, elviszi a hullám. Elaludt. Soká aludt? Mit tudja! Hangokat hall az ágya melilett. Felnyitja szemét, megnyílik >a kárpit. Két fejet lát. Föléje hajlanak. Gergőc meg Sándorffy. Kinyitja száját, beszélne. Nem jön a hona. De mégis. Suttogás, nyöszörgés. - Meghalok? - kérdezi. Látja, tisztán látja. Sándorffy legyint. - Ugyan, ugyan, miféle beszéd ez? Hogy halna meg? Láza van. Meghűlt, az esőben megfázott;, hajandonfőt állt. De hamarosan talpra áll kelmed, - Akkor jó - morzsolódik a szó alig hallhatóan szájában, és ismét alámerül a maga-felejtkezés sötétjébe. Nem tudni -semmiről, ez a megkönnyülés. Viszi a hullám, viszi . . . ismeretlen partok felé. A hosszantartó esőzés elállt, kisütött a nap. Áprilisi reggel, ha imég hideg Is, de a napfényben nagyhirtelen megduzzadtak a rügyek. A madarak zsivajgása hangos lett. Az alig boilyhosodó ágakról vad csivitelés hangzik. Siet a tavasz, siet, mert késedehrie van. - Gergőc! - nyíl ki a csonttá aszalódott kéz a takaró alól. - Merre vagy, Gergőc? Tejet ihatnám. - Hozom már! hozom! édes jó Vitéz uram, drága jó kis gazdám, csakhogy tejet kér! — ujjong a deák. - Rohanok és jövök! Mintha Sára asszony volna itt az ő képében, úgy póckolja fel gondosan mögötte a párnát. Át is fogja a vállát. Egész arcávail rámosolyog. - Itt a jó meleg tej! - buzgólkodik. - Igyék, csak igyék sokaM Két naipja nem ivott, nem evett! Mihály leissza mohón, megkérdezi: - Van-e még? - Van hát, Vitéz uram, hozok én ebben a minutu mba n. Mintha a beteg csak most csodálkoznék rá Gergőc iménti szavára. - Két napja, mondod? - Két napja hát, Vitéz uram. Mihály megingatja fejét. - Azt hittem, sokkal több. A pitvarban lépések hallatszanak, az ajtón Vnpogtatnak.
