Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

116 DÉNES ZSÓFIA neki régmúlt merészségekért bizony még ma is bűnhődnie kell. Vívódnia, 'küzdenie. Ha nem másért, a puszta könyvnyomtató számláért. Moíst pedig nyomban fel kell kelnie és írásba kezdenie. Papírra kell vesse a 'koncepciót, ideáit egymás után, summáznia, aim it mondani akar. Nem megy . . . erőtlenül dől vissza vánkosára. Erre ma képtelen még. Majd az úton, ott gondolkodik. Máskor is beszélt ő már sok ember ©lőtt, ajkkor sem volt könnyű feladata, de még mindig is megoldotta. Miiért megy ez ma ily nehezen? Csak azért, mert beteg? Komor pillantást vet a genevalra. Az néz le reá gallérja prémei közül, fürtös feje oldalvást hajlik, onnan felülről mosolyog felé. - Nem addig a'! - Suttogja Mihály hangtalanul. - A kend territóriuma mégis csök más volt, mint az én szegény honi földem! Itt szántson az ember - a kend ekéjével? Befordul a fal felé, legjobb, ha alszik tovább. ill. Ólomeső zuhogott, amikor másnap hajnalban felkapaszkodott a piactér sorkán, a várad'i fogadó, a Fejér Bárány előtt a forspontszolgá latra kirendelt ernyős parasztszekérre. Gergő deák a kis útiládával nyomában. A kocsisnak jóelőre ígért és most tüstént mankóiba nyomott rénus forintok szemmel láthatóan megtették hatásúikat. Mert az a fogat ernyőjét nagy bőrrel letakarta, hogy az eső ne járja át, és alatta az ülést igyökezettel (kényelmesre igazította. Gergő pedig a padkára támasztékul Sára asszony útipárnáit vetette. - A lábzsákba lépjen bé, Vitéz uram! - kérlelte a poétát a deák, mikor az nem nagy kedvet mutatott, hogy ennyi vigyázattal kényeztessék őt. - Elég volt a betegápolásból, Gergőc! - emelte nagy, udvaros szemét a fiúra. - Hadd el! Jó lesz az így is, takarónak. - Nem lesz jó! - buzgott a fiúból a le lik ils mere:. Megígértem a tekintetes asszon y ndk. - Vénasszonyt csináltok belőlem, szavamra! - dohogott Mihály, de azért belépett a lábzsákba és engedte, hogy Gergő jó magosra felhúzogassa a derekán. - így ni, most leülhet. Emitt jobbfelől, ahol támaszték van. - És te? — kérdezte a beteg figyelmesen. Szava átmelegedett - Neked nincs lábzsákod és nincsen támasztékod? Neked így is jó lesz? Gergő fölnevetett. - Nekem, Vitéz uram, báránybőrtakaróm van, a ládára támaszkodom, tizenhétéves vagyok és bivalyerős ! A kocsis a bakról hátraszólt: - Tekintetes uram, indulnánk! - Indítson kend, indítson, ügyet se vessen ránk! Hogyan is hívják kendet? A kezébe nyomott aranypénz úgy látszik, megoldotta a jóember nyelvét, mert bőbeszéddel felelte: - Kun Márton az én nevem, tekintetes uram. Lónyay Menyhárt úr féltelkes gazdája vagyok a ka bai határban. - Kabai határ... - gondolkodik hangosan Miháily és önkéntelenül hozzáfűzi néhány régebbi sorát: - ... az Alföld gazdag lapálya , . , E kenyér sík óceánja, hol semmi echo nem szól. . . Igaz-é? Jó föld. Fekete föld. Búzatermő, zsíros. De nagyhirtelen abbahagyja a felidézést, mert a kistermetű, széleshátú jobbágyon, ahogy így hátulról szemléli, oly rongyos gúnyát, szétmálló pokrócot, zölddé fakuilt süveget pillant meg, hogy elszégyenül. A zsíros föld a búzát az uraknak hozza — igazítja ki szavát magában -, a szegényemberé a szolgálat, a rossz ködmön és a lemaradás a földi javakrul. Nekem is ez a sorsom. Az ép gúnya énrajtam is csak kölcsönbe kapott holmi. Nekem is szolgálnom kell az urakat, kikelnem értök ágyambul, sípoló mellel, fájdalom-szaggatta tagokkal. Egyet intenek, és ólmos esőben is a távolba kell sietnem, hogy jeles beszédimmel emeljem, díszítsem híröket és nevöket. És szegény ember módijára én is lemaradtam eaaig mindenről. A tisztségről, a feleségrői, az óhajtott kedvesről, a hírnévről Mert ennek a világnak én is csók jobbágya vagyok, a csakonyai pergamen levél mellett is. - Hol lesz a váltás, Kun uram? - kérdezi a gazdától. - Derecskén, megkésett ebédre, déli harangszónak utána — feleli az készségesen. Ettől a tekintetes poétától bizisten kitelik, hogy ott meg ebéd eltesse. Ne kelljen a tarisznyábul kenyéren, hagymán, falatnyí szalonnán rágódnia. - Derecskén - mondja biztatóan, és jó íz csurran a szavába - öreg levessel várják a forspontot. Jó forró öreglevessel ilyen kutyaidőben. - Az jó lészen! - hagyja rá Mihály. - Jó forró öregleves. Lebbencsleves, igaz? lEgy kis sült szalonnát és bort reá! A' mán teszi. Mondom, ebből ebéd lészen, örvendez magában Márton gazda, és ostora hegyével, de éppen csak a hegyével, megserkenti féltett két lovát. Mihály nem lát az útból semmit. Kétoldalt eltakarja a kocsira boruló ernyő, elől pedig az országút kígyózik, ott eső von kárpitot szemük elé. Gergőc néha rátekint, nem szólalna-é meg. Nem kíván-é valamit, nem beszélgetne-é unaloműzőn vele vagy a kocsissal. De nem. Miként az eső eltakarja az utat, úgy takarózik Mihá'ly uram is hallgatásba. Az ő gondolata most Váradon jár, papírlap előtte, föléje görnyed, ír, ír, megint csak ír. Lehunyja szemét. És mert elgyötörten fáradt az előző éjszakától, a kocsi rázására szép lassan elalszik. IV. Derecske! A fogat megállta postaház előtt. Oldalt a postaházban vendégfogadó. Ni, nemcsak ők álltak meg a ház előtt, de három másik, ernyős porasztsze-